Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
— Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre. Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság, mennyi kérdezősködés. . . Beszélj nekünk, anyánk a nagyvilágról! Mi mindent láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik ott vannak! — Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az útra. Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén fűzfát hogy megrázza, már unszolják türelmetlenül: — Menjünk már, anyánk! — Várjátok meg előbb a reggelt! A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, amit feketére festett az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét. — Reggel van már, anyánk! — Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska meg nem süti. Kél a nap is immár, kibúvik és csúszik egyre följebb-följebb, megsüti a fákat, a füveket, aranysárgán fénylik a tó odaát, éppen szemben velük szúnyogok táncolnak a napsugarakban, mint valami keringő dervisek. .—- No menünk már, mamóka! — Hát jól van, menjünk Isten nevében. És most aztán elkezdődik az érdekes jelenet, a nagy indulás. Az öreg leszáll egyedül, alant, közel a földhöz kóvályog, megvizsgálja, hol talál egy kis száraz, pázsitos helyet, majd egy nagy félkarajt röpül be magasan, hogy megcsinálja a programmot a terepviszonyokhoz képest. Hamar megy ez, hamar kiismeri magát, melyik a legjobb ut az erekhez! Nyugodtan vágódik le a magasból a fészekbe. és a csőrében lehoz egy fiókot. Az elsőt. A kedvencet. Nem sápog, nem hánykolódik az anyja szájában, pedig kényelmetlen helyzete van, csak két kis szemecskéje csillog, mint két fekete gombostűfej, mig lefelé ereszkednek. — Hopp, lent vagyunk, boszorkányos. Nem fáradtál el? Leteszi a kicsikét gyöngéden a puha pázsitra. — No, próbálj hát szaladni! Uccu, megpróbálja, megered, mozgatja fürgén a csámpás lábacskáit, és gurul a fűben odább-odább, mint az eldobott gombolyag. Az anya meg van elégedve. — Elég, elég, látom, hogy tudsz, elég jól tudsz. De ne bomolj hát, ne szaladj tovább. Nini, kifutna a világból . . . Utána iramodik, megfogja, és egy ügyes rántással fölforditja a hátával lefelé úgy, hogy a szegény kis jószág tehetetlenül fetreng most a pázsiton, föl nem foghatva, mi történt vele. Az öreg kacsa hápog neki valamit. — így maradj a hátadon, igy, igy, kis szivem. Látom, hogy haragszol, mert kényelmetlen neked. No hát, légy egy kis türelemmel. Hisz csak tréfa az egész fogság, érted-e? A mama akarja, hogy igy legyen, és igy is kell lennie, mordizom adta. Mig én újra fölszállok a kis testvérkéidért, amíg megfordulok, addig elszöknél és eltévelyegnél valahová. Azért fektettelek a hátadra, hogy meg ne moccanhass. Hát ne is haragudj ezért, kis fiacskám! De iszen van az öregben logika és lelemény. Ha valaki, akkor Gvuáp anyó kitalálta a módját. Világos, hogy nem adhatja őket a kisdedóvóba, se nem állíthat hozzájuk guvernantot; úgy segít a dolgon, ahogv lehet, ahogy az ész diktálja, jól van, anyó, ördöngős Gvuáp anyó, én tapsolok magának. így hozza le a kicsinyeket, igy fordítja föl valamennyit, olyanok egymás mellett ott a pázsiton, mint valami odarakott liliputi petrencék. Egy kicsit kényelmetlen a helyzet, de hát végre is a kicsinyek érdekében van. Ha már egyszer az Isten olyan idomtalan testecskét adott nekik, hogy nem bírnak vele megfordulni, hát ki kell azt is használni valamire. Egyébiránt maga az öreg kacsa is. tudom, megkonfundálódnék, ha ebbe a helyzetbe fektetnék. No. de most ennek is vége, lehozta az utolsót, a legsatnyábbat. Azt már föl se fordítja (Te jártál a legjobban kis mafla!), csak a többieket forditgatja ismét egyenként vissza. Együtt nyüzsög, rezseg az egész sereg és most már kiadja a vezényszót: — Upre pupos, utánam gyerekek! — Bib, bib, bib — csacsogják vidáman, s tityegve-totyogva követik az öreget egy darabig gyalogosan a földön, hogy aztán átgázolva a lucskos, szotyogó rétecskén, nekiinduljanak a vizeknek, zizegő sások és bólingató liliomok között. Csop, csop, csop, ott mennek, szelíden ringatják őket a habocskák, ijedten cuppan be a vizbe előlük egy-egy kis béka, valami csúf hinár pajkosan állja útjukat. . . egyet fordul az ér, aztán megint fordul — de ők még se tekintenek vissza többé a fűzfára, a fészekre, ahol sohase fognak többé együtt ülni. ★ 76
