Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
miatt? Utálatos az ilyen élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha ugyan nem a “Soór”-on * öszszeverődve vig cimborákkal, szabad nőszemélyekkel. Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy nevezzem? A fészekrakás idején még együtt jártak madame és monsieur, mert a fészeképités a természet rendje szerint is még a gácsér kötelessége félig-meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom, léha fráter. Körülnézték együtt a fűzfát és környékét néhányszor és úgy látszott, jónak találták. De most utólag átgondolva viseletűket, arra a meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is. Ha összeállítom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom, miről lehetett szó. A fűzfán volt egy réges-régi varjufészek, szomorú, rozoga állapotban. Gácsér ur nyilván igy szólt: — Minek volna uj fészket építeni? Úgy nézem, elég jó lesz ez a varjutanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek erőltetnők meg magunkat? — De mit szólnak hozzá a többi récék? — ellenveté Gvuápné. — Engem ítélnek meg, nem téged. — No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti, asszonyok. Újat, újat, mindig valami újat. Ennél maradunk, punktum. Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltűnő hamarosan megigazgatták a régi varjú-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi. megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de éppen hogy tessék-lássék. Nem tört bele a dereka. Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban jött, a tojás idején pedig elmaradt végképpen. Ott vigye az ördög, ahol van. Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie kell napközben, és elhagyni a fészket. Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár. Ravasz, sze* Tó Pozsony megyében, a magyarországi vadkacsák kedvenc mulatóhelye — Riviérája. mes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony minden útja utolsó ut lehet. Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag. vizidió, márpedig egyszer-mászszor egy kis kompaktabb ételt is megkíván, halpecsenyét és gilisztát. S azt már messze, láradságosan kell keresni, lesbe állva vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg, a nagy vadászó, halászó helyekre. Míg a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő a feje. elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt. Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket valami veszedelem? Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön. Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik hát nagy sietve a magasba, előre nyújtva s ideoda forgatva a fejét száll, száll néhány gvuáp kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő szárnysuhogással a fészke irányában. A- hogy aztán a fűzfa fölé ér, egyszerre kitár ja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva vágódik le. A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő esélyei ellen is védi a kicsinyeit. Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce-barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák, s hogy újra megmondja nekik: — Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek. Menjetek el akkor a fűzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta, helyettesítsen valamelyitek. Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megígéri, jó szívvel *, s Gvuáp anyó megint vissza igyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén a legnagyobb csoda a világon: kibújnak a tojásból a Gvuáp anyó kisasszonykái és fiacskái. Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mindjárt tökéletesek és kikivánkoznak a nagyvilágba. Nem kell előbb járni, beszélni tanulniok, iskolát járniok. Mindjárt mindent tudnak s türelmetlenül csipogják: — Menjünk, anyám, világot próbálni. Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára. * Gyakori eset, hogy az elpusztult anya helyett idegen réce jelenik meg a fészekben és segít a költést befejezni. (M. K.) 75
