Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
mester, azután nagy vigyázva, nehogy a deszkalapon repedés essék, kivágja. Most kezdődik a gyalulás nagy gondot igénylő munkája, s ennek révén annak a megállapítása, hogy milyen legyen a vastagság, hol kezdődjék a hajlás, mélyedés és domborodás. Ha a gyalulással elkészült, a hegedű szélét díszítő “berakás” helyének a köröskörül futó kivágása következik, majd pedig maga a berakás, amely három darab, körülbelül három milliméter vastagságú, hoszszu fácskából áll. A két szélső ébenfa, a középső pedig jávor. A berakás pepecselő munkája után a hegedű kávájára kerül a sor. A káva oldaldarabjait a mester melegített vassal hajlítja megfelelőre, csak ezután vágja ki a “födélen” az f-alaku lyukakat, helyezi el a födél alatt a gerendát, faragja ki a változatos alakú csigát és a nyakat. A készen álló különböző részeket egy facsavarokkal ellátott forma segélyével rakja össze, ragasztja egybe s hosszabb időre szóló száradásra teszi félre. Mikor a ragasztószer már kellőképpen megszáradt, a mester újból kezébe veszi a hegedűt s a legminuciózusabban kicsiszolja. Csak most teszi az előkészületeket a lakkcsináláshoz, amely talán minden eddig végzett munkájánál fontosabb. A rossz lakk a legjobban megmunkált hegedűt is tönkre teheti sa kevésbbé jót is megjavíthatja. A jó lakknak rugalmasnak és lágynak kell lennie s meleg, ragyogó fényét még évszázadok múltán sem szabad elveszteni. Példa erre a Duiffopruggar négyévszázados hegedűi, amelyeket ha egy száríiz kendővel megdörzsölünk, úgy ragyognak, akár a csiszolt borostyán. Hogy a régi mesterek, köztük Duiffopruggar is, miből készítették páratlan hatású lakkjukat, azt ma már nem tudjuk s a ma élő hírneves hegedükészitő-mesterek hiába kísérleteznek, hogy rájöjjenek a titok nyitjára. A ma élő hegedükészitőmesterek olyan lakkot használnak, amelynek főalkatrésze porrá tört borostyán. Ezt 300 fokos hőségben felolvasztják, aztán megfelelő szinü festéket, lenolajat s más — két-háromféle — anyagot kevernek hozzá. Hogy ez a “két-háromféle anyag” micsoda, azt az illető mestere váloqatja s ők, hiven a tradíciókhoz, nem árulják el. A belakkozással még mindig nincs készen a hegedű. Most következik a habkőporral és olajjal való csiszolás, majd a mester felrakja a négy hurt, a lábat s felállítja a “szivet”, a hanglécet. Nem mindennapi ügyesség kell a jó vonó készítéséhez sem, amelynek rendesen a brazíliai fernambuk-fa vagy berzseniía az anyaga. A használatban levő “mesterhegedük” kitünőbbjeit Stradivarius készítette. Az ilyen eredeti Stradivarusnak ma már óriási az értéke. Nálunk, Magyarországon is voltak neves hegedükészitő-mesterek. Az eperjesi születésű Nemessányi Sámuel (meghalt 1881- ben) remekei a leghíresebbek. На a XIX. és XX. század nem is tudott javítani a régi mesterek hegedüremekein. hamisítani annál inkább képes. A hamisítás módja amilyen célszerű, olyan egyszerű. A régi mestereknél szokásban volt, hogy hegedűik fenekére belül egy cédulát ragasztottak, amelyre a mester neve s a hegedű készítési éve van fölirva. A leleményes hamisítók aztán silány hegedűikbe a nagy mesterek utánzott céduláit ragasztják s a kétes értékű remeket drága klenodiumként sózzák a könnyenhivő avatatlanok nyakába. Akadnak olyanok is sokan, akik azt hiszik és jobb meggyőződéssel hirdetik is, hogy a hegedű annál jobb, mennél jobban össze van repedezve s mentői több darabkából van összeragasztva. Ezért aztán sokan a hegedűiket megrongálják, aztán megcsináltatják, hogy antiknak lássék s a hangja megjavuljon. Persze, ez a buzgó igyekezet hiábavaló törekvés, mert jó hegedű csak az lehet, amely tökéletesen ép. Az "ép testben ép lélek” a hegedűre is ráillik. 73
