Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
A HEGEDŰ EPOSZA A hegedűről azt tartják, — és talán nem indokolatlanul — hogy a hangszerek királya. A zeneszerző gondolatait, az előadóművész lelki megindulásait egyik zenei instrumentum sem tudja úgy visszatükrözni, mint ez az igénytelen külsejű huros hangszer. A zongorajátékot már egy bizonyos fokig eljutó technikai készség is nívóra emeli; a hegedülésnél a léleknélküli technikai tudás csak amofyan "fürészelés" számba jön, amely az érzelmi nemesedés utjain nem hagy nyomokat keblünkben... A többi hangszer aztán — kivéve az orgonát semmi más, mint fejedelem mellett a fényes udvari környezet: nincs létjogosultságuk a király nélkül. Tudva mindezt, szinte bámulatos, hogy a hegedű formáján, annak készítési módján négyszáz esztendő óta semmit sem változtattak. A zongora például oly nagy átváltozáson ment át e tenger idő alatt, hogy nemes őseire ma már csak hitetlenkedve, lenéző mosollyal tekintünk. A hegedűnél éppen fordítva áll a dolog: ősei mellett értéklenekké törpülnek a hitvány utódok. A hegedűre emlékeztető huros hangszert már az arabok is használtak. A neve “rebab” vagy “rebek” volt. Valami jó véleménnyel maguk az arabok sem igen lehettek róla, mert később a hárfaféle huros hangszerek terjedtek el a mohamedán népeknél. A mai formájában használatos hegedű első példánya az olaszországi Cremona városában készült. Mestere Tiefenbrucker Gáspár volt, aki a XVI. század elején vándorolt ki Németországból. Előbb Bolognában, később Cremonában telepedett le, ahol idők folyamán ő is, a neve is elolaszosodott s Gaspard Duiffopruggar lett belőle. Első hegedűjével 1510-ben készült el s csakhamar követte a többi. Mestermunkáiból körülbelül hét darab maradt a mai utókorra, amelyekből kettő a szentpétervári, kettő az acheni múzeumban van, a többinek pedig magán műgyűjtők a boldog birtokosai. Duiffopruggar ötvennyolc faalkatrészből, minden szögelés nélkül ragasztotta össze a hegedűjét, még pedig — amint egyik életrajzírója megjegyzi — oly célszerűen, annyi ötletességgel és tudással, hogy napjainkig sem kell változtatni rajta. A könnyű faalkotmányon feszülő négy húr feszitő ereje körülbelül negyven kiló súly nyomásának felel meg s gyönyörűen zengő hangjával a legnagyobb hangversenytermet is betölti. A Duiffopruggar hegedükészitési módja ma már épp úgy ismeretlen előttünk, mint hírneves utódaié, az Amatié és Stradiváriusé. Ez a titok a hegedűhöz használt fa minőségében s a fényező-lakk előállítási módjában rejlik, amelyeknek a megfejtése szinte lehetetlenség, mert ahány hegedükészitőmester volt Duiffopruggar után, az annyiféleképpen dolgozott. A módszer persze féltve őrzött titka volt mindnek s az velük együtt szállt sírba. Csak az bizonyos, hogy ami változtatást az utódok Duiffopruggar hegedűjén tettek, azok kivétel nélkül csak ártalmára voltak a nemes hangszer jóságának. De nemcsak kívül, belül sem lehet megsérteni a Duiffopruggar kieszelte hegedükészitési "törvényt". Itt van, teszem azt, a hegedű födele alján levő úgynevezett "gerenda”, valamint a födél és fenék között álló ‘'hangléc". A hegedű e két fontos szervét a legkisebb változtatásnak sem szabad kitenni, mert a zengő szerszám megnémul. Talán innen van, hogy a gerendát a hegedű ideghálózatának, a hanglécet pedig a hegedű szivének nevezik. Duiffopruggárt, a hegedükészités törvényeinek megalkotóját kortársai kivételes megbecsülésben részesítették. A művészetekért rajongó I. Ferenc francia király vendégül íátta udvaránál, ahol Lionardo da Vinci, a nagy festőművész allegorikus képeket festett minden ujr.bb készítménye fenekére. A Duiffopruggar sikerei láttán a hegedükészités Olaszországban nagy lendületet vett s Németországban, Franciaországban és Angliában valósággal virágzásnak indult. Hegedükészitőiskolák keletkeztek, amelyekben egy-egy hírneves mester vezetése alatt a buzgó tanítványok százai és ezrei igyekeztek elsajátítani a hegedükészités művészetét. A régi olasz mesterek németországi fát használtak a hegedűhöz. Fenyőfát, körtefát. Ma már jobban szeretik az erdélyi jávorfát, amelyet a hegedüfa-nagykereskedők óriási mennyiségben szállítottak ki a világháború előtt a földgömb minden tája felé. ahol hegedükészitéssel foglalkoztak. A magyar hegedücsináló mesterek aztán őtőlük hozatták a deszkává fűrészelt olcsó jávorfát méregdrága áron. A magyar hegedükészitésnek ezt a fajtáját "magyar élelmességnek” szokás nevezni. Mindezek után a kiváncsi olvasó méltán teszi föl a kérdést: hogy készült hát a hegedű? A hegedükészitő-mesternek mindenekelőtt a fa minőségével kell tisztába jönnie. Az anyaguí szolgáló jávorfa ne legyen se kemény, se puha, hanem olyas valami, amely e kettő között áll. A tuskókban levő jávorfának 15-20 esztendeig kell száradnia, csak azután fűrészelik föl alkalmas deszkalapokká. A jól megválasztott deszkalapra mindenekelőtt a hegedű körvonalát rajzolja föl a 77
