Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
hogy megfutott és most hajszolják a bizánciak. A nyakán vannak. ANNA (keményen): És ha nincsenek is, itt vagyunk a falakon mi. Százötven görög fegyveres. LEÓ (magához tér és kongó hangon nevet): Nem tudja még az átkozott, mi történt itt! Nem, nem kell aggódni, ne féljetek, hiába sivalkodik, a kapu nem nyílik meg előtte, összetöri fejét a várfalon minden magyar. Az üdvösségemre állítom, még ma hajnalban látni fogod, halála előtt miként kér kegyelmet tőled a várfal alatt. ANNA (színtelen, rideg hangon): Nem adunk kegyelmet. A görög görög, a magyari magyar. Ne feledd, Leó, most már én is mondom: Bizánc győz! (Döbrönte kürtje ismét felharsan. Erősebben, közelebbről. Ismét riadt csend.) LEÓ (türelmetlenül felugrik, az ablakhoz fut. Hangjában újból nyugtalanság, rémület): Igazad van, Bizánc győz! Igazad van, pusztuljon mind, aki magyar. De mondd, miért olyan áthatolhatatlan sürü a kék derengés? Legalább láthatnám, mi történik a hegyoldalban. Hogy tudhatom,, mire számítsak? ANNA (hideg hangon): Ne számíts másra, hanem csak arra, hogy készülni kell fogadására. Állítsuk a falakra a görög fegyvereseket. LEÓ (nyűgösen): Ezzel hagyjatok engem békén. Ez nem az én dolgom. Nem is ismerem a várbeli görögöket és mivégre van Andronikosz, a vár hadnagya? ANNA: Jól van. Eudókia fuss Andronikoszért. Azonnal jöjjön! LEÓ (megragadja anyját és vicsorogva az arcába): És keltsétek azt a bolond, szélkelep bogumilt is. Athanáziusz is jöjjön. (Azután ellöki az öregasszonyt, hogy az majdnem felbukik.) Igyekezz, vén banya, az életedért futsz! (Eudókia szaladva eltűnik.) ANNA (ismét Leó mellé áll, átöleli): Ne feledd, Leó, a küzdelemben melletted állok az utolsó pillanatig! LEÓ (nyugtalanul kibontakozik az asszony karjaiból): Engem ne félts, aszszony. A bizánci Leó még nem vesztett játszmát! ANNA (komolyan): Leó, most harcot kezdtünk, nem játszmát. LEÓ: A harc nem a mi dolgunk. A mi dolgunk, hogy ügyesen játszunk, hogy ne kelljen megütközni ezzel a vén vadkannal. Hogy Andronikosz játszva verhesse vissza a falakról. ANNA: Most mondjuk együtt, Bizánc győz. Élve, vagy holtan, de Bizánc ügyéért! LEÓ: Élve, boldogságom, élve! (Döbrönte kürtje ismét felharsan. Erősebben. Közeledik. Amint befejezi, riadt csend. Ebben a csendben.) ANDRONIKOSZ (kint az ajtó előtt. Lármásan, tiltakozva): Eddig eljöttem, de az ágyasházban már semmi kereseniválóm. Anna Angela herceg asszony! Ha hallasz, utasítsd rendre és tisztességre ezt a boszorkányt! Hogyan hívhat engem, a katonát a te ágyasházadba. Van más dolgom is. Nem halljátok Döbröntét? ANNA (kiáltva válaszol): Az én kívánságom, Andronikosz Szklerosz, hogy megjelenj előttem. Jöjj be, én hivattalak. ANDRONIKOSZ (teljes fegyverzetben betoppan az ágyasházba. Amint meglátja az összeölelkezett párt, megtorpan. Megdöbbenve): Anna Angela hercegasszony! ANNA (kiegyenesedve és még jobban magához öleli Leót. Magasabbnak látszik Leónál. Tüntetve): Azért hivattalak Andronikosz Szklerosz, mert azt akarom, hogy tudd meg, a saját szemeddel lásd, ami ma éjjel, a várban történt. ANDRONIKOSZ (tétován, nehézkesen) : H er cég asszony, urad kürtje szól a hegyoldalon, ez a kürtszó veszélyt jelent, tán segítséget kér. És te hűtlen lettél hozzá? Nem hihetem, amit öreg szemeim látnak. EUDÓKIA (visítva): Ne tagadd, te is görög vagy! Görög vér vagy. LEÓ (lelkesítő, dördülő hangon): Ma éjszaka, hadnagy, Bizánc győzött! Ezután már nem vagy szolga, hanem ura és parancsolója minden fegyveresnek ebben a várban. ANDRONIKOSZ (Leóval szembefordul) : Ha szolga lennék, talán felzendülnék. De én Döbrönte asztalánál sohasem voltam szolga. Az ő kenyeréből ettem és borából, vele ittam, mint egyenlő az egyen64
