Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
EUDÓKIA: Könyörgök, méltóságos leánykám, nyiss ajtót! ANNA (élesen): Mondottam már, ne zavarj! EUDÓKIA: Hercegasszony, leikecském, jontos mondanivalóm van! ANNA (bosszúsan): Már éjszakai nyugovásom sem maradhat békében! Eridj és aludj. Majd reggel elmondod! EUDÓKIA (ismét megdöngeti az ajtót) : Nyiss ajtót, nyiss ajtót! Az életetekről van szó! A fiam életéről! LEÓ (egyszerre felkönyököl. Sürgetően Annához): Engedd be. Hallod, az életemért aggódik! ANNA (megdöbbenve és méltatlankodva): Ide? Amikor itt vagy nálam? LEÓ (szeliden tuszkolja az ajtó felé): Ej, ez már nem magyari világ. A szerelmet csak a barbár szégyenli. Nem hallod, hogy az életemért aggódik? ANNA (megcsendesedő hangon): Csak felső köntöst terítek magamra. (Kiszáll az ágyból, valamit a vállára vesz, aztán az ajtóhoz lép. Elhúzza a reteszt és kitárja az ajtót.) EUDÓKIA (kezében lángoló szövétnek. Ez egyszerre telehinti a szobát fénnyel. Éjszakai rendetlenség. Eudókia az ágyhoz rohan, pillantásra sem érdemesíti az ajtó mellett álló Annát. Az ágyon elnyúlva, öntelt, fölényes mosollyal Leó. Megragadja Leó karját és rántaná le az ágyról): Kelj fel erről az ágyról, te szerencsétlen! Kelj fel, amig időd van rá! LEÓ (kelletlenül, vonakodva kirántja karját az öregasszony kezéből. Gorombán): Hát veled mi történt, öregasszony! EUDÓKIA (rémülten hadar, szeme fennakad, szemefehérje látszik): A jóságos Mennybéli könyörüljön rajtad. Ébredj, te esztelen. (Amikor Leó ellöki magától, az ablakhoz fut, kinyitja a táblákat, kilöki a hólyagos külső ablakot is.) Akkor lásd, halljad, mi történt! (A szobát betölti a hajnal derengő kékje. Mély, éjszakai csend.) LEÓ (lustán odébbveti magát az ágyon): Látom, vénasszony. Hajnalodík. Nemsokára itt a reggel. EUDÓKIA: Hallgass, te szerencsétlen! (Mind a hárman az ablak felé, fordított arccal várakoznak. Mély csend. De amikor Anna türelmetlenül felemeli karját, a távolból és a mélységből megszólal Döbrönte kürtje. (Rémült csend. A kürt egyszer végigcifrázza.) ANNA (Az ablakhoz fut. mélyen kihajol. Amikor a kürt abbahagyja visszaperdül az ágyon dermedten ülő Leó mellé. Gyorsan, de anélkül, hogy rémület lenne, világos, rezzenés nélküli hangon mondja): Ez Döbrönte. Ez Döbrönte kürtje! LEÓ (egyszerre felpattan az ágyról, ellöki Annát és Eudókiát az utjából, az ablakhoz fut. Kihajol az ablakon. És hallgatja a kürtöt, amely most másodszor is megszólalt). EUDÓKIA (rémületében vacogva): Döbrönte él! A Krisztus Isten irgalmazzon nekünk, ha visszajön! LEÓ (kiáltva): Fogd be a szád, vénasszony (Újból kihajol az ablakon. De a kürt már elhallgatott és ismét csend, mély éjszakai csend tekint be az ablakokon. Leó lassan visszafordul a szoba felé. Töprengve bámul a két asszonyra. Hosszú haját fésüli ujjaival. Egyszerre elkezd kacagni): Megijedtetek, ugye? Hallottátok, hogy kürtőit, a fogatlan ordas? Most tart a küzdelem a mélyutban, most látja, milyen kár volt hogy lebecsülte a bizánci énekest. Most aztán kürtöl, hívná a várbelieket, hogy segítsenek. Hiába kürtölsz, Döbrönte, késő! (Nevet.) Bizánc győz! ANNA: Bizonyosan búcsúzik! (Különös nevetéssel.) Ahogy mindig mondotta: Egyszer a tengertől, egyszer pedig a hegyektől. EUDÓKIA (szája elé tartott tenyérrel, hideglelősen nevet): Jaj, de megrémültem! Bocsássatok meg, leikecskéim! LEÓ (felvidulva, nagylelkűen): Jól van, jól van, öregasszony! De ha már felvertél és itt vagy, hozass valami italt és harapniválót! Világosságot és asztalt. Mig Döbrönte sivalkodik a mélyuton, mulassuk magunkat! EUDÓKIA (áradozva): Mily gyönyörűség csak látni is benneteket! LEÓ (felfortyanva és kegyetlen vidámsággal) : Ha éhem és szomjam nem verhetem el, téged verlek meg öregasszony! Tedd, amit mondottam! (Eudókia sietve el.) 62
