Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
— Fiuk, — mondta, — máma temetünk. Hozzátok rendbe a kocsit, hozzatok ásót, hozzatok papot, ti hárman menjetek, te maradj itt velem. Mindenki küldjétek ki az előszobából. a házmegbizott jöjjön be csak. És adjátok vissza a revolveremet. Rendben vagyok már, eltemetem már az életemet. Es leült újra a leány mellé, nézte, magába akarta inni a szemével, néha megsimogatta, egy véres hajtincset félresimitott a homlokából, aztán felkelt, körülnézett és akkor jutott csak az eszébe az apa. Aztán azt is megtalálta, a romok alól kikandikált egy összelapitott kerék. Félrerakták a törmeléket, s kiszabadították alóla az összeroncsolt testet. Lefektették a szoba közepére. Az arc nyugodt volt tökéletesen, valószínűleg álomban érte a halál. Aztán kipakolt mindent a nagy Mária Terézia korabeli szekrényből, ami át meg át volt ugyan lyuggatva, de azért a célnak megfelelt. És kipakolt mindent a nagyon régi ruhásládából is, ami a leánynak mindig kedvence volt. Kibélelte mindkettőt. Közben megjöttek a fiuk, azokkal levitette a kocsira a szekrényt is ládát is, levitette az anya és az apa lepedőbecsavart holttestét, de a lányhoz nem engedett senkit sem nyúlni. A leányt ő vitte. És elmentek a közeli térre, s ott fektették bele a különleges koporsókba a halottakat. Aztán ástak, aközben a pap imádkozott. Az emberek körülvették őket. segíteni akartak, de a fiú nem engedett senkit. Mikor a sir készen volt, vigyázva és lassan beemelték a szekrényt, s utána a faragott ruhásládát. A fiú ott maradt még a láda mellett, felnyitotta újra, lehajolt s egy lehelletkönnyü utolsó csókkal búcsúzott örökre. Aztán lassan lecsukta a ládát és kezdték betemetni az ideiglenes sirt. Amikor készen voltak, letérdeltek mindannyian, s velük együtt térdeltek le az emberek, s ahogyan a fiú fennhangon elkezdett imádkozni, a tömeg vele mondta hangosan, “Mi Atyánk, Ki Vagy a Mennyekben . . .” Az ima után egy asszony kivált a tömegből, odament a sirhoz, elővett egy gyertyát, mcggyujtotta és beleszurta a friss földbe. És akinél volt, egymásután jöttek oda az emberek, nők. férfiak, gyermekek, s lassan a friss sirhant egy lobogó gyertyatenger lett, a fiú megfordult, a szerszámosládából kivett egy könyvet, letépte a fedelét, elővette a töltőtollát, összetörte, s a tintába mártva az ujját, csak ennyit irt rá “AGNES élt: 22 évet.” Éjjel felhívta a leány nővérét, közölte vele. hogy mi történt és hogy hol fekszenek. Aztán harcolt. Vadul. És nem keresett fedezéket. És nem ismert kíméletet. Aztán egyszer jött egy telefonértesítés. “Meneküljetek, már útban vannak hozzátok, hogy '"'—'móljának benneteket. Félórátok van csak.” És menekültek. Bedobtak két kocsiba vért alibinek, hogy viszik a vidéki kórházaknak, leszívták a többi kocsiból a benzin^, s beletöltötték a két előkészitettbe, gyors bucsuzás az orvosoktól, ápolónőktől és elindultak. Az egyik kocsi a határon összetörött, a benzint kivették belőle, s a másik kocsin tovább. Uttalan utakon, szántáson keresztül. Egy szakaszon inkább ők vitték a kocsit, minthogy az tudott volna menni. Friss szántás volt. Aztán túljutottak. Megálltak, visszanéztek s a szivük nagyon nehéz volt. A fiú szeméből kiosordult a könny, az ajka szóra nyílt, s lassan formálta a szót, halkan, önmagának, Ágnes, . . . Ágnes, . . . kicsi Ágnes, . . . Állt lélekben teljesen kifosztva, fájdalomtól zsibbadt szívvel és közben úgy érezte, hogy nem bir elszakadni, vissza kell mennie. Hagyta, hogy az arcán végigfolyjanak a könnyek, aztán lehajolt, felvett egy göröngyöt és az ingzsebébe tette, a szive, a zsibbadtan is rettenetesen nehéz szive fölé. Később megfordult, s lassú, nagyon fáradt, meg-megroggyanó léptekkel elindult a szabad földön, számára még ismeretlen élet felé. Elveszített mindent. Hazát, Édesanyát, Élettársat, célt. Miért? . . . Я1шми1аййNoмюа^Noмн1аNo1Noммияш Juhász Gyula: A TÁPÉI KRISZTUS Az ország utján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés. A falu népét nézi csöndesen, Amint ballagva munkából megyen. Az ősi népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt, Mikor saját portáján ur leszen, Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent. Olyan testvéri áldással tekint Feléjük és biztatja hiveit. Feje fölött a nyárfa is magyar, A fecske is és egy a zivatar, Mely őt paskolja s a falut veri És folyton buzgó öt szent sebei Nem a magyarság sorsát hirdetik? És ki segít már, ha ő sem segit? 60
