Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

leány a legjobb eredményt érte el. Megint egy boldog nyári időszak következett, majd újra vissza, tanulni. És teltek újra a hónapok, újra eljött a karácsony, aztán a husvét, és újra az év vége, az eredmény megint kitűnő volt, s mintegy jutalomképpen újra egy hosszabb nyári időszak. A jó eredményért jutalomképpen a leány kapott a fiútól egy szép ezüst puderdobozt. Nagy volt vele a boldogság. A szabadidő gyorsan eltelt, s megint meg kellett kezdeni az évet. Immár a harmadikat. Ment minden rendesen. Aztán egyszer nem kapta meg a lány a megszokott küldeményt. Várta minden nap és reménykedett. Aztán olvasta az újságba a fiú egyik nagybátyja nevét, hogy összeesküvésért letartóztatták. És egyszerre megértett mindent. Családi ügyben azonnal szabadságot kért és az esti vonattal már utazott is. Ó hogy szerette volna gyorsabb menetre uszítani a mozdonyvezetőt. Ideges volt rettenetesen, éhes volt, de nem tudott egy falatot sem lenyelni, mindössze néhány korty teát ivott. Az állomásról egyenesen a fiú Édesanyjához ment. Aztán megint várakozás. Nap-nap után. És egyszerre евзк megjött megint. Ezúttal nem volt semmi nagyobb baj, csak harmadfokú kihallgatást kapott, igy egy darabig fekete szemüveget kellett hordania. De a leány látásának nagyon megörült, bár utána azért megszidta, de ez nem volt komoly, mégis a másnapi vonatra csak feltette. A leány bucsuzásnál levette a fiú fekete szemüvgét, megcsókolta a két szemét és már indult is a vonat. Aztán megint csak múlt az idő. A levelek jöttek, minden héten, ahogyan addig is, némelyik hosszabb, némelyik rövidebb volt. De mind tele a jó előmenetel hírével, tele boldogsággal, a jövőbe vetett hittel, reménységgel. Mintha kellemetlen soha nem is történt volna vele. mintha irigység soha nem is érte volna, vagy rossz indulat. Elmúlt a karácsony, aztán az év első két hónapja, s újra baj lett. De erről a lány csak akkor értesült, amikor hazajött nyárra. Hogy a fiút hirtelen operálni kellett, hogy az élete csak egy hajszálon függött, hogy a mentőkocsi száguldozott vele az éjszakában, de egy kórház sem akarta befogadni, mert csak ideig lenes engedéllyel lakhatott Pesten, mig végre az egyik kórházban az inspekciós orvos éppen az egyik barátja volt. Az aztán felvette, azonnal műtőasztalra tette és mütötte másfélórán keresztül. Utána egy hónapig nyomta a kórházi ágyat, aztán otthon lábadozott, majd jólkifizetődő kiküldetésbe ment vidékre, ahol csak ellenőriznie kellett, semmi fizikai munka, s a fizetésen felül még a napidij. Abból pedig rengeteget meg tudott spórolni. A szokott munkáját pedig még úgysem tudta volna ellátni néhány hétig. Amikor a leány megtudta, hogy mi voít.

belesápadt. Aztán szidta a fiút, hogy ez önzés, ilyent tenni és elvégre ő az orvos, meg aztán, hol van akkor a szeretet. És alig tudott megnyugodni. A fiú meg nevetett, de azért végtelenül jól esett neki ez a ragaszkodás. Aztán a lány eddig nem nyugodott, amig ő is meg nem vizsgálta a fiút.

— Szép, — állapította meg, mikor a vágás helyét meglátta, — csak mégegy rövidke műtétre lesz valószínűleg szükség. Ezt szeretném Ivánnal megbeszélni, el kell, hogy menjünk hozzá valamelyik este. Ezc őszre meg kell csináltatnod. Vagy tél elején. Októberben, vagy novemberben. És kifogás nincs.

Olyan kedves volt a gondoskodása, olyan gyengéd az érintése és a szemében ott ült a féltés, a szeretet, a gyöngédség, a gyógyítási vágy. Az elmúlt három év rengeteget változtatott rajta. A szeméből akarat csillogott, egész lelkestüz volt, hogy a célt elérhesse. És gyengéd amellett. A hangja megtartotta a régi bársonyos zengését, csak egy kicsit mélyült. A haját, ezt a dús, ébenfekete hajtömeget már nem leeresztve hordja, hanem hátrasimitva egy kis kontyba, ami külön kiemelte magas homlokát és látni engedte formás kis füleit. A keskeny kezei megerősödtek, s a körmei ápoltak, de rövidrevágottak voltak. Minden lépése egy öntudatos nő lépése volt. Minden mozdulata harmonikus és kiegyensúlyozott, mint aki tudja, hogy el fogja érni azt a két célt, amit kitűzött maga elé. Orvosnak és élettársnak lenni.

— Tudod, — mondta egyszer a fiúnak. — néha, amikor nagyon fáradtan fekszem le és nem tudok elaludni, gondolkozni szoktam. És egyszer arra gondoltam, hogy melyiket is választanám, ha valaha is választanom kellene, hogy megmaradjak a hivatásom mellett, vagy melletted. És érzem, tudom, hogy melletted döntenék. Az orvosi hivatást választottam, de téged az Isten adott nekem. Immár öt éve ismerlek. Ismerem a hibáidat és szeretem azokat is. Egész lelkemmel szeretlek és képtelen vagyok az életemet elképzelni nélküled. Minden jót és szépet, amit az Isten osztályrészemül juttatott, azt rajtad keresztül adta, az érzést, a gondolatok tiszta szárnyalását, az adás szent örömét, az életben való célt, az örök reménykedést, valamint az Istenben való feltétlen hitet és bizalmat. Emlékszel, amikor egyszer azt mondtam, hogy félek az Istentől, te rámnéztél és megkérdezted, hogy miért? S akkor magyaráztad el nekem, hogy milyen más az, mennyire egymástól távoleső, hogy félek az Istentől, vagy félem az Istent. És, hogy Isten van, Isten örökké való, de az embereknek túlnyomó százalékában az a hiba, hogy az Istent csak a templomokban keresik, azt gondolják, hogy

57