Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

ráébredtem, hogy tényleg igy van. Azóta én is csak azt akarom, hogy adhassak. Tudod, nem nagy a fizetésem, de azt megengedhetem magamnak, hogy néha egy-egy régi könyvet vegyek Apámnak, vagy valami aprósággal meglephessem az Anyámat. És tudod. Kedves, látni az ö örömüket, ennél nagyobb öröm nincs. Hogy ezt az örömet én szereztem. Ha Anikó nővérem kis lurkóinak viszek valamit az is ugyanaz. Az meg egyenesen dupla öröm, mert a szülők is örülnek annak, hogy a gyermekeik örülnek. S a boldog arcok úgy tudják melegíteni az ember szivét. Olyan tartós melegség ez. Maga a szó is olyan szép, meleg: adni! Emberi. És mégis milyen nagyon kevesen tudják ezt. A túlnyomó százalék csak kapni akar. És ha kapnak is, nem értik, hogy mégis miért olyan üres az életük. Hiszen kapnak. De az csak a kapás öröme. Az adás öröme ismeretlen fogalom nekik. Mert az tud csak adni. aki érezni tud, aki szeretni tud, önzetlenül szeretni. A kapnivágyó szeretet, az nem is szeretet. Önzés. A legnagyobbfoku. Mert az azt mondja, hogy szeretek. mert kapok. Valamit, valamiért. Adok szeretetet, de cserébe kell, hogy adj nekem valamit, mindegy, hogy mit, csak valamit adj. Máskülönben nincs értelme. És sajnos az emberiség túlnyomó százalékban ilyen. Ha egy adnitudó, önzetlenül szeretnitudó ember, egy ilyen csak kapniakaró ember mellé köti le az életét, az a földi pokol. Mert az adnitudó előb-utóbb rájön, hogy milyen a másik, s ez elkeseríti, szótlanná lesz, viszont a másik sem lesz boldog, mert nem tudja megérteni azt, hogy az 6 adninemtudó szeretetében v3n a hiba. Hogv nz a hiba főforrás. Én olyan boldog vagyok. Dénes, hogy erre rávezettél. Azóta egészen más az életem. Látod, most itt ülünk egymás mellett, felettünk a csillagos ég, előttünk a hunyorgó parázs, elmúlt egy éve. hogy ismerjük egymást, ez egy esztendő alatt sok mindenen keresztülmentünk és még sohasem beszéltünk a szerelemről. Nem. nem. ne szólj közbe, Kedves, hagyd, engedd, hogy én beszéljek, engedd, hogy elmondjam azt, ami bennem van, engedd, hogy szóba öntsem, szavakba formáljan az érzéseimet, hidd el, kell. Kell! Érted? Kell! Érzem és tudom, hogy mi van benned és tudom, hogy mi van magamban. Én tudom azt, hogy mi nem engedte neked azt, hogy szólj. Az a tiz év, ami közöttünk van. De ez nem lenne akadály. Hidd el nekem, hogy ez nem lenne akadály. Ma még soknak tűnik, de ha elmúlik újabb tiz esztendő, akkor már természetes. Hiszen úgyis kell az, hogy a férfi idősebb legyen. Én tudom, hogy az akadály nem itt van, de erről majd később beszélek, most csak beszélek az érzésekről. Az érzésről, ami közöttünk fennáll, mert

érzem és tudom, ó már milyen régóta tudom, hogy szeretsz. Tudtam ezt már akkor, amikor talán negyedszer, vagy ötödször voltunk az Operában. És én nem titkolom, hogy nekem már az első este. hogy megismertelek, megtetszettél. Aztán szeretni kezeltelek. Szeretni kezdtelek, mert nem tudtál úgy elmenni egy koldus mellett sem, hogy ne adtál volna a markába valamit. Mert az utc'n fagyoskodó utcagyerek kezébe egy zacskó sült gesztenyét nyomtál és megsimogattad az arcát. Szeretnem kellett, mert magadhoz csalogattad az utcán csatangoló kóborkutyát, s a hónod alatt lévő frissen vásárolt élelmiszerből adtál neki. Szeretnem kellett téged, mert az utcán, a balesetet szenvedett ember mellé nem irtóztál letérdelni és nem sajnáltad leoldozni a nyakkendődet, s avval elkötni a levágott láb csonkját, hogy el ne vérezzen. Pedig tudtam. hogy milyen régóta fájt a fogad a nyakkendőre. s mennyibe került. És tudtam, hogy egyhamar nem lesz pénzed arra, hogy a kabátodból kitisztittassad a vérfoltokat. De ez téged mind nem érdekelt. Adtál. És nekem is. Mindig csak te adtál. Ahogy rámnéztél, láttam mindig a szemedben mindazt, amit szóval nem mondtál ki. És nekem jó volt igy is. Hiszen éreztem, s ha a szemedbe néztem, láttam, hogy mi van benned. Te azt hitted, hogy el tudod titkolni előttem. Ezért nem beszéltél róla. Pedig te is tudtad, hogy szeretlek. Csak nem akartad megbontani a közöttünk lévő kapcsolatot. Pedig csacsiság. Dénes. Nézz körül, ha nem vagy mellettem, akkor újra a régi magányos Dénes vagy. Ha mellettem vagy, feloldódsz. Én ugyanígy vagyok. Ha nem vagy mellettem, zárkózott vagyok, s ha melletted vagyok, kinyílik a lelkem. Befogadom azt a rengeteg jót, szépet. kedveset, ami belőled áramlik felém, s helyette adom a szivemet, a gondolataimat, a legs~ mtebb érzésemet. Emlékezzél, amikor elő zör csókoltál meg. Akkor is az arcomat csókoltad csak meg. De kimondhatatlanul jólesett. Pedig csak egy testvéri csók volt. És azóta is. Nagy néha történt csak meg, hogy az ajkad beleszántott a hajamba, vagy ' helletszerüen megérintetted vele a hrlánt " ómat. Pedig tudom, hogy mennyire szerettél. Égett a szemed, a hangod bársonyossá vélt. a kezed forrón végigsimitott a keze- ~n, de nem mentél tovább. És én ebből tudom, hogy a társad vagyok az életben. mert azt hitted, hogy ha megvallod nekem a szerelmedet, akkor elromlik a mi lelki harmón’ánk. És én megvallom neked most azt. hr~v szeretlek. Szeretlek forrón és egy életen ’ cresztül és nem lesz más célom már az élet 'm, csak az, hogy ha a gátló körülményei t valaha egyszer ki is tudjuk küszöbölni. akkor ezt az életet veled élhessem le. Dénes, én már olyan régóta szeretnék adni

55