Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

ráébredtem arra, hogy mit jelentesz nekem és egészen elgyöngültem a kétségbeeséstől. És éreztem, hogy segítenem kell, hogy se­gíteni akarok Édesanyádon ezekben az időkben. Leszaladtam, bevásároltam, mert szegényke akkor már harmadik napja alig evett, utána hazaszaladtam, elmondtam A- nyámnak, hogy mi van, s hogy ott maradok Édesanyád mellett, bedobtam egy táskába hálóinget, s egyebeket, s mentem vissza Édesanyádhoz. És ültünk és vártunk egész nap, mert egyebet nem tehettünk. Másnap elvittem sétálni kicsit, amitől kissé magá­hoz tért. Aztán passzianszot raktunk, be­szélgettünk, s lélekszakadva csak azon igyekeztem, hogy a gondolatait elkapjam, elvegyem erről a dologról. S ha ez sikerült, hacsak röpke percekre is, jóleső érzés vett rajtam erőt, hogy ime, tudtam valamit ten­ni. És múltak a napok. Már az álmainkban is próbáltunk olvasni. Nappal bementünk a városba, vagy sétáltunk, esténkint jöttek a barátaid sorban, hogy megtudjanak vala­mit, s én az előszobában mindegyiknek a lelkére kötöttem, hogy csak semmi elkese­redés. Vidámnak lenni, amennyire a hely­zet megengedi. Aztán egy éjjel, akkor múlt el két hete, hogy eltűntél, halljuk, hogy kulcs csikordul a zárban, halkan becsapódik az ajtó, aztán lépések. S megjelensz az aj­tóban, sápadtan, mint a meszelt fal, a sze­meid vörösek, nehezen húzod a lábadat, a kezed a hátad mögött. Az arcodon egy me­rev mosoly, egy erőltetett, merev mosoly­féle, nehezen jön belőled a szó, a hangod rekedtes, ahogyan Édesanyádat csititod, becézed. Hogy. "Hát semmi baj, Anyács­kám, itt vagyok, megjöttem, csak egy kissé hosszúra nyúló kihallgatás volt, de láthatod, ép vagyok, na nyugodjál már meg, kicsi Anya, hé t szabad egy ilyen szép Anyács­kának ilyen csúnyán sírni?” mondtad. És Édesanyád lassan tényleg meg is nyugodott én meg közben álltam és vártam, hogy most mi is lesz, mert éreztem, hogy az egész lelkem ott van a szemeimben és nem mer­tem rád nézni, csak álltam és néztem a szőnyeg mintáját. Aztán lassan odajöttél hozzám, a kezeidet zsebredugtad, s hog^ megálltál előttem, fel kellett nézzek rád, s akkor csókoltál meg először. Még ma is itt van a fülemben az a nagyon fáradt, rekedt hangod, hogy "Köszönöm, Agnes, nagyob­bat. szebbet, nem is adhattál volna nekem, mint azt, hogy az Anyám mellé álltái. Amig élek, nem felejtem el ezt neked” mondtad. Addigra Édesanyád már betöltötte a teát, nekünk is, neked is, gyorsan vajat, kenyeret tett az asztalra és leültünk. Ahogy nehéz­kesen leültél, meglökted az asztalt, amitől az egyik csésze megbillent, s ahogy utána akartál kapni, beleütötted a kezedet az asz­tal szélébe. Pillanat alatt megmerevedtél, az arcod eltorzult, aztán valami kékes sápadt­ság látszott a bőrödön, s láttam, hogy a sze­meidben kialszik a fény, s már dűltél is le a székről. Gondolhatod, hogy mennyire megijedtünk. Gyorsan felfektettünk az ágyra, s akkor láttuk, hogy a kezeid, ami­ket dugdostál előttünk egészen feketék. A körmeid szintén, hogy az ajkad fel van ha­sadva, s a füledből is lassan szivárog a vér, s a hajad össze van tapadva a vértől. Édes­anyád vizes ruháért szaladt, én a cipődet vetettem le, aztán lassan levetkőztettünk és borzasztó volt. Ahogy a bőrödön látszott kékeszöldes foltokban az ütések nyoma a bordákon, ahogy a kulcscsontod feszülő bő­rébe nyomták a cigarettát, s lábszárad tele ütés és rugásnyomokkal, a hátadon egy tel­jes cipőtalp kék lenyomata, s a kezeidet ahogy leverték . . . Borzalmas volt. Még nézni is. Akkor nem hittem volna, hogy va­laha is ép ember lesz belőled. Aztán félre­­bcszéltél egész éjjel. Reggelre megnyugodtál és aludtál másnap reggelig. Néha hányko­lódtál, néha fel akartál ugrani, úgy kellett lefogni. Mert mi felváltva ültünk melletted Édesanyáddal. Az orvos is ott volt közben, de azt mondta, hogy hagyjunk aludni. Az a legjobb ilyenkor, s mást ő sem tudna aján­lani. Közben jöttek a barátaid. S hogy a hirt megkapták, jöttek egymás után az or­vosbarátaid is. Ök már nem hagyták annyi­ban a dolgot, s amig te aludtál, megvizsgál­tak. És egyik sem jött üres kézzel. Mind­egyik hozott valamit. Az egyik félrehivta Édesanyádat, magyarázott valamit neki, az­tán kezet csókolt, kezébe adott egy boríté­kot és már ment is. Anyád kibontotta, 500 forint volt benne. Édesanyád a meghatott­ságtól sirvafakadt, hogy a fiának ilyen ba­rátai vannak. Múltak a napok és én akkor láttam, hogy milyen erős fizikumod van. Hogy napról napra erősödsz fel, hogy egy jajszót nem hallunk tőled. Emlékszel, milyen szép idő volt? Reggel már avval ébredtem, hogy vájjon felkeltél-e már? Nem akartam korán menni Hozzátok, de alig bírtam ma­gammal. Minden perc, amit nem veled tölt hettem, kínszenvedés volt. De amikor mác odaértem, akkor jó volt minden. Amikor el­­vihcttelek sétálni, ahogy Édesanyád rám­­bizott, hogy vigyázzak rád, mindez olyan kedves volt. És a hosszú beszélgetésünk, ami minden nap megismétlődött, az a ren­geteg történet, amit meséltél nekem, s az, hogy megtanítottál arra, hogy egy a leg­fontosabb az életben, a szív, és az, hogy adni. Hogy mennyivel nagyobb öröm az ad's öröme, mint a kapásé. És ha ad az em­ber. akkor adjon, de ne úgy, hogy viszon­zást várjon, hogy számontartsa azt, hogy mit adott. Csak adjon és örüljön annak, hogy adhatott, mert ez az öröm a legfel­sőbb öröm, ennél nagyobb nincs. És azóta 54

Next

/
Thumbnails
Contents