Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

nem tudtam semmi elfogadható, okos kifogást mondani. Később mindig volt mellettem valaki, igy nem jöttél oda. Elfoglaltad helyedet a kályha mellett, s a kezedben újra ott volt a pohár konyak és a cigaretta. És én azon törtem a fejemet, hogy hogyan adhatnám tudtodra, hogy szeretnélek máskor is látni, hogy jó volna máskor is hallani a hangodat, beszélgetni veled. De nem tudtam kitalálni semmit sem, s ez elkeserített. Aztán indultunk hazafelé. A bucsuzásnál megfogta a karomat Judit és magával húzott. Te már éppen indulni akartál, amikor visszaszólított. “Dénes, én nem tudok elmenni az Operába, de tegye meg nekem azt, hogy ezt a gyereket elviszi helyettem. Úgy szereteti a zenét, de nem nagyon van alkalma szegénykének ilyen helyekre járni." És nekem majd a szivem ugrott ki örömömben. Éreztem, hogy elvörösödöm, és nem tudtam, mit szóljak, de te kisegítettél udvariasan. “Rajtam nem múlik, Judit. Ha Ágnesnek kedve van hozzá, én szerencsémnek tartom" mondtad. És elváltunk. Nem mondtad azt sem, hogy mikor lesz az Opera, azt sem, hogy értem jössz, vagy ott találkozunk, semmit nem mondtál, csak kezet csókoltál Juditnak, velem kezet fogtál és elmentél. Tudod, hogy milyen fess voltál abban a prémbélésii zöld ballon kabátban, avval a fekete szilszkin gallérral, meg a vadászkalappal? Aztán múltak a napok. Egy este éppen a politikai tanulnivalómat magoltam, amikor megszólalt a csengő. Egy tönkremenésnek induló fürdőköpeny, egy rossz cipő volt rajtam, a hajam is kissé kócos volt, s az ujjaim tintásak. De azért szaladtam ajtót nyitni, mert azt hittem, hogy valamelyik elkeseredett barátnőm, aki azt hiszi, hogy Rákosi tanait könnyebb kettesben fejbevenni. Aztán majd elsüllyedtem. Te álltái ott és én megint gyereknek éreztem magamat, s nem tudtam, hogy mit is csináljak. Alig tudtam visszaköszönni neked, de te ismét kimentettél, hogy csak azért jöttél fel, hogy elkérjél engem a szüleimtől holnaputánra az Operába. Nem egészen egy óráig voltál ott, de Anyámat, Apámat egészen felvidítottad. Pedig ez nagy szó, mert nagyon régen nem láttam már akkor Őket nevetni. Amikor elmentél, nagyon jó véleménnyel voltak rólad, s Anyám másnap fel is hívta Juditot és megköszönt téged neki Aztán jöttek az operák, a koncertek egymás után. S amikor megmondtad, hogy most nincs több opera, nincs több koncert, hanem készüljek az érettségire, egészen el voltam keseredve. Viszont pár esetben elvitted Anyámat. És evvel is mindhármunkat boldoggá tettál. Akkoriban jött az a vasárnap, amikor szereztél négy jegyet és meghivtái bennünket, Anyámat és engem a Diótörőre. Viszont nem mondtad, hogy Édesanyádat is

hozod. Látod, kedves, az egy felejhetetlen nap lesz mindig Anyám életében. Azt mondta utána, hogy évek óta nem töltött ilyen szép napot el. És boldog volt, mesélt nevetve otthon Apámnak, s még hetek múlva is arról beszélt. Aztán Édesanyád is meglátogatott bennünket, s mi is mentünk. Amikor Édesanyád azt mondta nekem egy alkalommal, hogy ha van iőm, menjek fel hozzá nyugodtan bármikor, mert Ö úgyis sokat van egyedül, nagyon boldog voltam. Nagyon szeretem Édesanyádat, Dénes és érzem, hogy Ö is szeret. És szeretem azt, amikor hallom, hogy hogyan becézed Öt mindig. Kicsi Anyám, Anyácska. Ez olyan szép. Valahányszor volt egy kis szabad időm és megtehettem, mindig felszaladtam Hozzá. Délelőtt, délután, este. Te dolgoztál, vagy túlóráztál, vagy vidéken voltál. Olyan jó volt mindig Édesanyádnál lenni. Az ember valahogyan mindig felfrissült minden egyes látogatás után. Aztán leérettségiztem. A legjobb eredménnyel. És megmozgattunk minden követ, hogy az egyetemre felvegyenek. És mindenütt csak ígéret, de sehol semmi hathatós támasz. Aztán a létszám betellett. Rettenetesen el voltam keseredve, amikor felmentem Édesanyádhoz a rossz hírrel. És Ö megvigasztalt. Reményt adott, hogy majd jövőre. Addig lesz egy évem, s jóelőre talán meg tudjuk játszani a dolgot. Úgy mentem el Tőle, mint aki újjászületett. Tele reménnyel. Hiszen csak egy évet veszitek. Azóta már tudom. De mérhetetlen hálás vagyok érte Édesanyádnak, mert igy könnyebben átestem rajta. Abban az időben volt az. hogy megbeszéltük, hogy feljössz értem és elviszel egy moziba, vagy valahova. Nem jöttél, pedig úgy vártalak. Az ablakon kihajoltam és minden egyes járókelőt megnéztem, s csak vártalak, vártalak, vártalak. Lassan besötétedett kigyultak a lámpák az utcán, s nekem úgy fájt ez. Nem jöttél és nem is telefonáltál. Először arra gondoltam, hogy átszaladok Édesanyádhoz, de aztán a büszkeség feltámadt bennem és azt mondtam magamnak, hogy nem. Ha meg tudtad ezt velem tenni, akkor nem. És átsirtam az éjszakát. Másnap sem jelentkeztél. Én meq nagyon el voltam keseredve. Harmadnap aztán felszaladtam Édesanyádhoz. Rögtön láttam, hogy valami baj van. A szemei karikásak voltak és könnyesek, a szájaszéle remegett, de igyekezett tartani magát. “Dénes negyedik napja nem jött haza” mondta. És ült, az ölében kötés, a kezei gépiesen mozogtak, s a szemeiből lassan folytak a könnyek. És nekem elszorult a szivem, hirtelen Apámra gondoltam, aki nyomorékon ül a tolókocsiban, Balázs bátyámra, aki szétvert belső részekkel előttünk halt meg, Anikóra, aki félőrültként került vissza és akkor, hirtelen végigfutott rajtam a féltés,

53