Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

tást az arra rászorulóknak. És hittem es bíztam, hogy sikerülni fog bekerülnöm az egyetemre és elérhetem a célomat. Nem igv történt és én tudom, hogy bele kell nyugod­nom abba, hogy nem változtathatok a hely­zeten. Tudod, Kedves, a mi osztályunknak bele kell nyugodnia abba, hogy külső segít­ség nélkül nem tehet semmit sem. Hogy las­sú halálra van Ítélve. Az egyetlen, amit talán tehetünk, de csak nagyon talán tehe­tünk, hogy a fejünket a legvégsőkig a viz színén próbáljuk tartani. Ez az egyetlen. Több utunk nincs. Emlékezem arra, mikor az Apámat elvitték. Aztán a Bátyámat. Hó­napokig nem tudtunk róluk semmit sem. A bünük csak az volt, amit már az előbb mond­tál. Aztán egy reggel ott volt az Apám a kapualjba ledobva. Azóta nyomorék. És egy hónappal később a Bátyám ugyanígy. Há­rom nap múlva meghalt. Aztán pár hónap múlva elvitték a nővéremet. Éppen a tizen­hetedik születésnapja után. Azt hiszem, lát­tad Anikó fényképeit, hogy milyen szép volt. Apám, Anyám majd beleőrültek. Anyám végigjárt mindent, hogy kiszabadítsa. Nem sikerült. Aztán egy év múlva kiengedték. Egy emberroncs lett belőle. A haja félig megőszülve, a szemei szinte tébolyultak vol­tak és sirt, sirt, sirt. S ha elfogyott a köny­­nye, akkor csak ült, maga elé meredt, hiába kérdeztük, nem felelt, csak ült és nézett. Az éjszakái különösen borzalmasak voltak. Si­koltozva ébredt és menekülni igyekezett. Egyszer már az ablakból huztuk vissza A- nyámmal. Aztán ahogy múltak a hónapok, lassan megnyugodott. De mosolyogni csak akkor láttam először, amikor az első kisfia megszületett. A sógorom, Gábor, hihetetle­nül jó hozzá. Ma már nevetni is tud Anikó, s mi tudjuk, hogy ezt mind Gábornak kö­szönhetjük. És Gábor is ült. Három évet Sopronkődihán. Most csendesen élnek, be­­osztóan, egymásnak, egymásért. Dehát kér­dezem. ki nem ült a mi osztályunkból ebben az országban. Te is, Dénes, a rokonságod is. De most maradjunk egy kicsit Tenálád kedves. Még sohasem volt alkalom, hogy igy egyedül, ennyi idő álljon rendelkezésünkre. S ilyen békésen. Ilyen félelemmentesen. Em­lékszel arra, amikor Laciéknál először talál­koztunk? Éppen egy ilyen esti összejövetel volt ki-ki alapon. Úgy előttem vagy. Álltái a cserépkályha mellett a sarokban, egyik kezedben egy pohár konyak, másikban ci­garetta, a bal halántékodon egy nagy véra­­láfutás, a balkezeden egy kis fehér kötés. Amikor kérdeztem tőled, hogy mi történt veled? Azt mondtad, hogy a jeges utón sza­ladtál a villamos után, megcsúsztál és elestél. És én tudtam, hogy nem mondasz igazat. Mert Laci megmondta már nekünk, hogy három héttel előbb voltál bent a Conti ut­cában. És én sajnálkoztam és megfogtam a kezedet, ami forró volt, s bekukkantottam a kötés alá. S láttam azt a csikót a kezed fején, ami akkor még csak alig kezdett varrasodni. Aztán otthagytalak, de távolról figyeltelek. Láttam, hogy nem nagyon igyekszel csatlakozni valakihez, csak állsz, néha iszol egy kortyot, ízleled, élvezed, egy­­egy nagyot szívsz a cigarettából, s élvezettel engeded ki a füstöt. Kerestem, kutattam az arcodat, hogy mi is az, ami oly különös ben­ned. Aztán rájöttem. A szemed. Mintha nem is társaságban, mintha nem is szobában let­tél volna, a szemed messzenézett és olyan magány, olyan egyedüllét volt benne. De ha megelevenedtél egy pillanatra és körül­pillantottál a társaságon, ha elmosolyodtál, akkor egyszerre olyan kisfiús lett a pillan­tásod. Tetszettél nekem, de lemondóan el­hessegettem magamtól a képet, hiszen olyan nagy távolság választott el bennünket még akkor. Láttam, hogy néha rámpillantasz, hogy néha megnyugszik rajtam a szemed, mintha égetett volna, ahogy végigsiklattad rajtam, éreztem, hogy most a hajam nézed, most az arcélemet, most végigfutottál a ka­romon, s most nézed a kezemet és hirtelen elpirultam és elrántottam, mert eszembe ju­tott, hogy megint rágtam a körmömet. Az­tán éreztem, hogy elveszed rólam a szeme­det, s mikor lopva rád mertem nézni, lát­tam, hogy egy kis keserű, gúnyos mosoly maradt meg az ajkad szegletében. És ez fájt. S akkor határoztam el, hogy többé nem rágom a körmömet. Később Laci feltett egy szalagot a magnetofonra és mi táncolni kezdtünk. Te Laci feleségével, Judittal, kezdted a táncot. S én figyeltem, hogy csak egyet táncolsz mindenkivel. Vártam, hogy engem is felkérsz, de nem tetted. Ez megint fájt. Aztán arra gondoltam, hogy biztosan olyan rosszul táncolsz, hogy még örülhetek is neki, hogy nem kértél fel. De azért a fájó érzés bennem maradt. Miért? Akkor nem tudtam. Láttam, hogy eszel egy szendvicset, utána iszol egy pohár fröccsöt, rágyújtasz, majd leteszed a cigarettát a hamutartóba, körbefut a szemed a társaságon, megnyug­szik rajtam, s megindulsz felém. És én nem tudtam hirtelen, hogy mit is csináljak. Csak arra eszméltem fel, hogy már táncolunk, s hogy jó, szép ez a tánc. Aztán odavezettél egy fotőlyhöz, leültettél, odahuztál egy szé­ket, mellém ültél és elkezdtél társalogni Tetszett nekem a hangod, a nyugalmad, ahogyan vezetted a társalgás fonalát, aho­gyan észrevetted azt a témát, ami engem érdekel és felszínen tartottad, s elejtetted azt, amihez nem tudtam hozzászólni. így még addig nem beszélt velem senki sem. Laci jött oda akkor, elmesélt egy jó viccet, nevettünk, s a csendes nevetésed is tet­szett nekem. És Laci elvitt táncolni, pedig én maradni szerettem volna, de hirtelen 52

Next

/
Thumbnails
Contents