Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

lökve a levegőbe. Jó acélos parázs volt, igy hát mindjárt neki is láttak a szalonnasütésnek. Az ég sötétkék volt, a csillagok hunyorgattak, a tűz pattant egyet-egyet, szikrát lőve a levegőbe, néha egy-egy zsircsepp belecsöppent a parázs közé, sisteregve lángralobbant, a levegő megtelt a sülő szalonna remek szagával, a kenyerek itták magukba a zsírt, s mikor átsültek, csak úgy, bicskával elköltötték, ittak rá friss jó Dunavizet a csicses korsóból. Később a fiú rádobott még pár darab fát a tűzre, aztán kihozott a sátorból egy takarót és ráborította a leány vállaira, s közben megsimogatta a lány dús ébenfekete haját, mire a lány megfogta a fiú kezét és az arcához szorította egy pillanatra. Aztán csak ültek egymás mellett és a tüzbe néztek, figyelték a lángok játékát, ahogy belekapnak a fába, először csak játékosan, aztán egyre jobban körülölelik és végül elborítják. Aztán a fiú elővett egy cigarettát, egy darabig gondolkodva forgatta az ujjai között, aztán a tüzből előkapart egy kis parázsdarabot, lehajolt mellé és rágyújtott. Nagyokat szívott belőle, s a füstöt a tüzbe fújta. Aztán beszélni kezdett, halkan, nagyon halkan, félig mintegy önmagának.

— Látod, — kezdte, — ezt szeretem, ezt, ezt a szabad életet. Csillagos ég. tábortűz, tücsökciripelés, az álmában felsíró madárhang, jólesően hűvös éji szellő, .. . Béke. Ezt, ezt szerettem mindig, meg a földet, az esőutáni földszagot, a friss vetés halvány zöldjét, az érő búzatábla lengő sárgaságát, a szabad természetet, az állatokat, legyenek azok háziak, vagy vadon élők. És szerettem mindig kint kóborolni, szabadban tölteni az éjszakát, tüzet rakni a csendes estében, nézni a lángokat, s a tűz fénykörében megjelenő állatok foszforeszkáló szemeit. És kerestem, egyre csak kerestem egy társat, aki megérzi és megérti ezt a természetimádásomat, aki mellém áll és ugyanazt érzi, amit én, ha kijut az emberek közül a szabadba. És látod mi van most. Ez már mind a múlté. A társat is csak kerestem, s közben mindez elveszett. Ami ma van, az a kényszerű élet, A gyár, a munka, a hajsza. Minden megújuló nappal. S rettegések az éjszakától, mert soha sem tudni, mikor jönnek. Mikor és milyen váddal. Tulajdonképpen oly mindegy is az, hogy milyen váddal, mert a vége mindig ugyanaz. Testileg, lelkileg meggyötörnek, s aztán kezdődik az egész elölről. Szabadon engednek, itthon vagy, a hazádban élsz. magyar vagy, istenfélő. És ez a hiba. Mert nem vagy hajlandó betörni ennek az átkos rendszernek a derekadat. Mert hiszed és féled az Istent. Mert arra neveltek, hogy egyenes légy, becsületes, jellemes. És hiába is akarnál, nem tudsz más lenni. Felkeményedik benned a dac, a csakazértsem. Pedig milyen szép is tudna lenni ez a világ, ha nem volna benne terror. Ha hagynának mindenkit úgy élni, ahogyan akar. Feltéve ha becsületesen. Hiszen oly rövid ez az élet. Úgy repülnek az évek. Itt vagy Te is Ágnes, fiatal vagy, tavaly kerültél ki az iskolapadból, vidáman, tele tervvel, további tanulnivágyással, hogy valaki legyél, hogy régi, szivedvágya teljesülhessen, hogv orvos lehessél, gyermekorvos, apró kis emberpalántákat menthessél meg az életnek, szabadíthassad meg őket a fájdalomtól, nevetést varázsolhassál az arcukra a könnyek helyébe . . . S most tisztviselőnő vagy egy vállalatnál, mert nem vettek fel az egyetemre, s most még azt is meg kell köszönnöd a rendszernek azt a kegyet is, hogy engedtek leérettségizni, s hogy egyáltalában tisztviselőnő lehetsz és nem kell elmenned gyárimunkásnőnek. Miért? Mert Édesapád egész életében becsületesen dolgozott és gondolkozott azon az öreg, ősi 900 holdon. És mert vitéz volt. Elsővilágháborus katonatiszt. És ma tolókocsiban ül immár hetedik éve. mert számot kellett adnia arról, hogy miért született földbirtokosnak, miért lett tiszt és miért lett vitéz. És miért vágta pofon a kovácssegédet még 1940-ben, amikor lopáson érte, ahelyett, hogy átadta volna a csendőröknek. És miért nem látta előre, hogy ebből a kovácssegédből 1945-ben politikai rendőrtiszt lesz. Öt elemivel. Élet és halál ura. A hatalmi téboly korszaka, amelyben élünk. Természetellenes rend. Ha a természetet figyeled, láthatod, hogy az nem öl céltalanul, a harc az életért megvan benne, de céltalan pusztítás nincs. Az állatok között csak a menyét az egyetlen, amelyiket ehhez a rendeszerhez hasonlíthatnánk. De hagyjuk ezt, Ágnes, ne haragudj, kijött belőlem még itt is, illetve csak itt beszélhettem biztonságban. Az öreg Duna, a tücskök, a fák, a tűz, nem árulnak el. És Te vagy itt, meg én. Mi. Mi, Ágnes.

És elhallgatva kinyújtotta kezét a leány felé. A leány megfogta a kezet, közelebb húzódott, a fejét ráhajtotta a fiú vállára, a kezét a két tenyerébe fogta, s az egyre halkuló tüzbe nézve megszólalt csendesen. A hangja eleinte inkább csak suttogás volt, ami csak később vált hanggá, lágy, meleg, simogató hanggá.

— Tudod, Dénes, — mondotta, — éu már rengeteget gondolkoztam ezen. Sok álmatlan éjszakám volt emiatt. Kora gyermekségemtől kezdve égett bennem a vágy, hogv orvos lehessek. Gyermekorvos. Segíteni a síró és még beszélni nem tudó csöppségeken, életet menteni, fájdalmat csillapítani, nevetést varázsolni a könnyek helyébe, gyógyítani. Éreztem, hogy erre vagyok hivatva. csak ez lehet a célom. És adni, adni adni. jóságot, megértést, szeretetet, gyógyi-51