Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
mellé sodorja a viz, körülnézett, aztán játékosan belenyúlt a vízbe és lelocsolta a fiú hátát. Evvel aztán egyszerre vége is szakadt a nagy csendességnek, a fiú éppen húzás közben volt, meglepetésszerűen élte a hideg viz, nagyot kiáltott, s rögtön abbahagyta ő is az evezést. — Ágnes, — kiáltott a lányra, — Te orvtámadó, kis fekete ördög, erről az oldaladról még nem is ismertelek. Na várjál csak, majd ha kikötünk, lesz fürdetés, buktatás. — Nem majd, Kedves, — mondta, — nem majd, hanem most mindjárt, én már ki is néztem egy szép helyet ott a túlsó oldalon, nézzed csak azokat a csodás ezüstnyárfákat. S különben is ha ezt nem teszem, valószínűleg Bécs volna az első megállóhelyed és csónakod terhe egy éhenhalt leányzó. Ami pedig a buktatást illeti, állok elébe, de ne felejtsed el, hogy én is tudós vagyok. Bár, tudod, visszatérve az előbbire, egy kis éhenhalást, na nem teljeset azért, de egy kicsit szívesen elvállalnék Bécsért és a szabad világért, dehát ott van a határőrségi bökkenő. — Rendben van Ágnes, de ha már egyszer teljesítenem kell a kívánságaidat, akkor maradjunk a teljesíthetőek mellett, tehát szállj le a bécsi lóról, fogjad meg a lapátokat, aztán huzzunk át, de izibe, s ott aztán megmutathatod, hogy Édesanyád milyen főzőtudományt tömött a kis fejedbe. Valóban a legjobb táborhely volt. Amikor már a csónak is ki volt emelve, a fiú a hozott fából tüzet rakott, s a leány már javában készítette elő az élelmiszert a krumplipaprikáshoz. Mig a leány főzött, a fiú felverte a sátrakat, füvei és lombbal kibélelte, leteritette a gumimatracokat, felfújta azokat, csinosan elrendezett a sátorban mindent, s mikor evvel készen volt, gyorsan belekuk kantott a bográcsba, hogy mennyi ideje van még. A nap már tulbukott a délen, de még az ebéd nem volt készen. A leány sürgölődött, látszott rajta, hogy mindenből a legjobbat akarja adni, hogy előveszi a legjobb tudását, nehogy ezen a szent napon valami is félresikerüljön. Amíg igy elfoglalta magát, nem is vette észre, hogy a fiú eltűnt. Az pedig futott már az erdőn. Emlékezett rá, hogy valamelyik oldalon látott orgonabokrokat. Ahogy eltávolodott a táborhelytől beugrott a vízbe, beúszott a középre, s onnan vette szemügyre a partokat. Aztán meglelte a szemével, amit keresett, arra vette az irányt, majd odaérve hatalmas csokor, illatozó orgonát szedett. Mikor visszaért, éppen elkészült az ebéd. Hátulról kerülte meg a sátrat, s a hatalmas csokrot óvatosan letette a leány fekhelyére. Éppen felhangzott a leány hivó szava, mire felugrott és odament a tűzhöz. A kis bogrács már a földön volt, egy fatönk már leteritve fehér törülközővel, rajta két tányér a melegben is gőzölgő krumplipaprikással, mellette a kovászos uborka egy kis tányéron, s a leány ahogy ragyogó szemmel, várakozóan néz rá, a földbegyökerezte a fiú lábát. Aztán, hogy a leány kinyújtotta feléje a kezét, lassan odament mellé, megfogta a felényujtott kis, szépformáju kezet, megsimogatta, megcsókolta, majd szelíden átkarolta a vállát. — Nem is tudtam, — mondta, — hogy ennyire házias tudsz lenni, kicsi Ágnes. — Várj, -— válaszolt a leány, — várj addig, amíg meg nem kóstolod az ételt. Ne mondj elhamarkodott véleményt. De kár volt aggodalmaskodnia. Minden a 1 egfinomabb volt. Ha szegényesebb is, mint ahogyan valamikor megcsinálták volna, de ízben ugyanaz. Mikor megebédeltek, együtt elvégezték az edénymosogatási, utána beszélgettek kicsit, aztán fürödtek. később a fiú fát vágott az esti tábortüzhöjó rögtöngyuló, acélosparazsu akácfát. Aztán nyársakat faragott az esti szalonnasütéshez, majd egy kisebb kidőlt fát v onszolt a tűz mellé, hogy legyen mire felülni, ha netalán az éjszaka eső esne, akkor reggel ne kelljen a földre ülni. Aztán mégegyszer megvizsgálta a sátorcövekeket, körülárkolta a sátrat, száraz gallyat gyűjtött egy csomóba a sátorba, hogy reggel ne kelljen vesződni a tűzgyújtással. Közben a nap egyre közeledett a hegyekhez, melegítő erejéből már sokat veszített, s az állandó folyó feletti szellő hüvösödni kezdett. Mégegy gyors fürdést rendeztek, átúsztak a túlsó partig, meg vissza, aztán vidáman megtörölköztek, előbb a leány, aztán a fiú, a sátor védelme alatt ruhát váltottak, felvették az elmaradhatatlan, s egyben legkényelmesebb öltözéket a melegítőt, a hamuban szunnyadó parazsat megrakták jól akácfával és kényelmesen várták, hogy a fából parázs legyen a szalonnasütéshez. Amig a fiú cigarettázott, a leány felszeletelte a szalonnát, megpucolta a hagymát, jó karély kenyereket vágott. Aztán mikor a fiú végigszivta a cigarettáját, elkészítette a nyársakat. Szalonna, hagyma, kis darab kolbász, újra hagyma. Néha dolog közben egymásra tekintettek, megsimogatták egymást a tekintetükkel, szólni nem szóltak, de ez szükségtelen is lett volna, hiszen beszélt a szemük, a lelkűk, minden mozdulatuk. A nap biborfénnyel öntötte el a vidéket, az égen biborszinü bárányfelhők úsztak, csak a nyárfák törzse maradt meg fehérnek. Néhány késői vadgalamb sebes szárnyalással húzott hazafelé, a madarak esti éneke hallatszott, az öreg Duna megloccsantotta a partot, s a tücskök már rákezdtek szokott éjjeli muzsikájukra. A nap tüzes korongja szemlátomást kisebbedéit, majd eltűnt a hegy mögött. Ekkor omlott parázsba a tűz, szikra és hamufelhöt 50
