Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Gajáry István: ÁGNES A Margit-hid pesti hídfője fürdött a ragyogó májusi napfényben, s lassú légáramlat orgonaillatot sodort magával a Duna hullámai felett a Margit-sziget irányából. A fiú állt a hídfőnél, s a szemével a 2-es villamosról leszállók tömegében kutatott. A tömeg elszéledt a különböző villamosmegállók irányában, mindenki sietett a dolga után, ki haza, ki munkába, ki vásárolni. Időközben befutott a következő 2-es, de ezt a fiú nem vette észre, mert éppen rágyújtással kínlódott, s a jó demokratikus gyufaszálak egymásután törtek szét ujjai között, még mielőtt lángot fogtak volna, s csak arra eszmélt fel, hogy valaki hirtelen belekarol. Akaratlanul is összerezzent, de ahogy felpillantott és meglátta az örömtől ragyogó arcocskát, a meleg barna szemeket, az öröm hulláma öntötte el. — Agnes, — mondta halkan, — Agnes, hogy Te milyen szép vagy . . . Ha nera együtt vettük volna a Corvinban tegnapelőtt ezt a kis ruhácskádat, azt kellene hinnem, hogy egyenesen Párizsból jöttél. — Ó, — mondta, miközben kissé elpirult, — úgy örülök, úgy akartam tetszeni máma Neked, de gyere, menjünk, nem szeretem ezt a környéket, ez az iromba épület itt nem tetszik nekem. Menjünk ki a Margitszigetre, jó? És megindultak egymás mellett, a leány belekarolt a fiúba, lépteik harmonikusak voltak, néha megálltak, egymásra nevettek, vitáztak, véleményeket állítottak fel, de csak azért, hogy egymás véleményét megdönthessék. S ha ez sikerült is egyiküknek, nem lett meddő vita belőle hanem elfogadták, mert lelkűk harmonikusan egybekapcsolódott. Már mélyen bent jártak a szigeten, mikor a zene került elő. Egyben megegyeztek, hogy Beethowen zenéje isteni, de ahogyan rátértek a modernebb zenére, már vita fejlődött ki. A leány szerette a modern zenét, a fiú nem. Már asztalnál ültek a Nagyszálló terraszán, már a fagylalton is túl voltak, a feketét itták forrón és keserűen, de a vita még mindig tartott. Érvek és ellenérvek egymásután követték a gondolatmenetet. Néha jegesen gúnyosak, néha felhevültek, néha nyugodtak voltak a vitában. De meggyőzni nem tudták egymást. Aztán egyszerre a leány elvágta a vitát. — Kedves, — mondta, — ez az a meddő vita, amin mindkettőnknek túl kell tenni magunkat. Ez az, amit nem szabad nekünk előhozni többet. Fejezzük be most is. Inkább mondok Neked egy jó hirt. Január óta felhalmozódott nekem egy csomó túlórám, azokat most kiveszem ezen a héten, igy a péntek, szombat, vasárnap, hétfő szabad. Úgy tudom. Neked is van, próbáld meg ugyanígy kivenni. S akkor elkérném a sógoroméktól a csónakot és elmennénk néhány napra, jó? — Megpróbálom, — válaszolta a fiú, — valószínűleg sikerülni fog, mert nekem mar több mint egy hetem halmozódott fel, s már szóltak, hogy vegyem ki. Biztos sikerülni fog. De még addig úgyis találkozunk, a részleteket majd megbeszéljük. Gyere, Agnes, most menjünk, mert megint későn érünk haza. És mentek a fasorban, egymásbakarolva, a lenyugvó nap fénye néha megcsillant rajtuk, erőtlenül, ahogy a bokrok között küldte utolsó sugarait. A padokon idősebb emberek ültek, s ahogy rájuk néztek, elgondolkoztak, s néha irigykedtek. íme, két fiatal ember, előttük áll az élet, fiatalok, boldogok, egymáshoz illenek, de arra nem gondolt senki, hogy ezek a fiatalok kiközösitettjei az államrendszernek, osztályidegenek, akiknek káderlapjaik meg vannak jelölve, akik a rendszerben lassú halálra vannak ítélve. Akiknek minden bűn, az, hogy a világra jöttek, az hogy élni akarnak, az hogy küzdenek, hogy nekik semmi sem elég nehéz, hogy nem törnek be, s legfőképpen, hogy amikor a testüket letörték, a lelkűk akkor is az Istené. •J* Már a Dunán úszott a csónak, gyönyörű tiszta reggeli időben. A kilboatban minden elrendezve, a sátor, a takarók, főzőedények, a hátizsákok. A szentendrei ágat választották, mert az nem annyira forgalmas és több a kikötésre alkalmas hely. A viz alig fodrozódott, az evezők halkan csobbantak, lendítettek egyet a csónakon, kiemelkedtek a vízből, a viz színén halkan surranva mentek hátra, hogy újra vízbe merüljenek, s újra felfelé lendítsék a csónakot. Az első helyen a fiú ült. Ö kezelte a lábkormányt. Ö diktálta a tempót. Szó nem esett, csak az evezők és a gurulóülés ritmikus zaja hallatszott. Néha egy-egy hal a közelükben feldobta magát a vízből és halkan csobbanva esett vissza. Szentendre alatt kissé erősített a tempón, hogy a sebessodru részen átjussanak, aztán a régi evezős nyugalmával újra az előbbi tempót vették fel. A fiú néha hátrapillantott, hogy látja-e a fáradtságot a leányon, s egyszerre a tájat, azt a sokszor látott tájat is rögzitgette az agyában, hogy merre esnek a magas zátonyok. A nap közben egyre magasabbra hágott az égen, egyre melegebben küldte sugarait, a verejték megjelent a homlokukon, nyakukon, de ők csak húztak hangtalanul. A nap már dél felé közelitett, amikor a leány egy húzás után elengedte a lapátjait, hagyta, hogy a csónak 49
