Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
nem tudják, milyen óriási a különbség a magyaros és a cigányos cifrázás közt, azoknak figyelmébe ajánlom bármely magyar parasztzenész muzsikálását akár a dudán akár a furulyán. A cigányoktól elfogadott dalok közt akárhány idegen, szomszédos szláv népektől átvett dallamra is ráakadunk, amelyek véletlenül kerültek bele a magyar népzenébe. Ezeknek a felületes magyar urak szintén a köteles nemzeti lelkesedéssel adóznak. Viszont az újabban felfedezett nagyértékü ősmagyar erdélyi dallamokkal szemben idegenül, értetlenül állnak, mert ilyet még sohse hallottak. Ezt az igazán magyar népzenét sem nem szeretik, sem nem értik. “Zenetudósaink” nem kevésbbé felületesek: elfogadnak minden magyarul énekelt dalt magyar népdalnak. S igy vaskos köteteikben néha mulatságos buzgalommal bizonyitagatják, mennyire magyaros egy-egy sültidegen dallam. (Teszem azt az “Azt mondják nem adnak engem galambomnak . . .” kezdetű mely valóságos típusa a tót dalnak.) Persze ők is azt hitték, hogy elegendő a magyar népzene tanulmányozására, ha beülnek egy budapesti kávéházba cigányt hallgatni. Sőt egyebet is hisznek. Azt, hogy mesterségesen, bizonyos előre fölállított szabályok szerint kieszelt ritmusképietek alkalmas fölhasználásával újszerű és eredeti magyar zenét lehet produkálni. Mennyei derültséggel olvassuk, mikor egy ilyen zenetudós — aki soha egy hang zenét nem irt — általa összeállított s előzetes teóriájának megfelelő “magyaros” ritmusképieteket ajánl követendő például a magyar szerzőknek! Várjanak ezek a tudós urak, mig teljesen kialakul egy magyar földből kisarjadzott zeneművészet. S ez úgy történhetik, ha támad egynéhány zeneszerzőnk, akik amellett, hogy külön-külön erőteljes egyéniségek, olyan sajátságokat is adnak müveikben, melyek valamennyiüknél közösek, melyek semmiféle más földön létrejött zenében nincsenek, melyeket ennélfogva a magyar müzene általános sajátságainak kell majd deklarálnunk. Ezek a közös sajátságok lehet, hogy az együtt élő zeneszerzők egymásra hatásából, lehet, hogy az igazi magyar népzene befolyásából fognak majd származni. Nagyon természetes, hogy ez a stilus magán fogja majd hordani a XX. század zenéjének bélyegét is. A rossz fülüek vagy straussosnak, vagy regeresnek, vagy debussysnek is fogják ezért mondani, mert nem képesek a finomabb árnyalatokat megérezni. Az utolsó pár esztendőben már látjuk is ilyenfajta kezdetnek a nyomát. És nem mulatságos-e, a szakértőink és kritikusainknak legnagyobb része olyan magyarságu müvek hallatára, amilyenek eddig még nem voltak, minden divatos nyugateurópai nagyság nevét fölsorolgatják? Persze ezek is szokatlant adnak, azok is; már pedig minden szokatlan egyformán "káros”. Sőt azt merném mondani, hogy a magyar “kritikus”-hoz közelebb van a nyugateurópaiak megszokott dur-molljain és kromatikáján felépülő furcsaság, mint egy egyszerű ősszékely dallamnak ázsiai “rettenetessége”. Mentsen Isten attól, hogy egy ősmagyar dallamot befogadjon a fülük, hiszen akkor tönkremenne a zene, összedőlne a világ! Csak mindig a szokott sablont, csak semmi újat. Amit az utolsó néhány évben nálunk újat és magyart Írtak, még csak kezdet, még mindig nem elég ahhoz, hogy belőle általános sajátságokat, közös törekvéseket stb. vonhassunk le. Vagyis azoknak az évekkel ezelőtt nagy prófétai ihletettséggel megirt magyar zeneelméleteknek az ideje — még mindig nem érkezett el. József Attila: BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. Én, akit föltaszit a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szivébe való nagy kinok késeivel játszom. Gyúlékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam — vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! 'Csapj a kezemre mennyköveddel. És verje bosszúd vagy kegyed belém: a büntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget. Vad, habzó nyálu tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal! 48
