Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

dunk, hogy a müvet roppantul tudós alkotásnak tartjuk és legalább nagy becsülete van előttünk. Ó ez a szerencsétlen tudákosság, ez az ősforrása minden német nyavalyának!

Aki igazán tud, azon alig lehet észrevenni. Mozart, akinek valósággal második természetévé vált a legnehezebb ellenpont, csak nagyszerű önállóságot nyert általa; ki gondol az ő tanultságára, ha "Figaro’-t hallja? Dehát éppen ez az: ő igazán képzett volt, a maiak annak szeretnének látszani. És persze nemcsak az nevetséges, ha a zeneszerző ilyen tudákos nimbusszal övezi magát, hanem a közönségnek az a tetszeigése is, mintha értené és kedvelné ezt a tudákosságot. Emberek, akik szívesen meghallgatnak egy-egy francia vigoperát, szégyenük magukat emiatt és zavarukban azt a hazafias hitvallást teszik, hogy bizony az a francia opera valamivel tudósabb jellegű is lehetne. A világért sem szeretném, ha a francia vagy olasz zene kiszorítaná a németet; de mindkettőben ismernünk kell a valódit és őrizkednünk minden öntelt álszenteskedéstől. Vessük már le magunkról azt a sok nyomasztó lim-lomot, az affektált ellenpont koloncát, — váljunk végre valahára emberekké! Csak akkor remélhetjük operazenénk sokéves gyalázatának lemosását, ha szabadabb és könnyebb kézzel fogunk a dologhoz. Miért nem boldogult már oly régóta német operaszerző? Mert nem akadt köztük, aki meg tudta volna nyerni a népet, aki azon melegében meg tudta volna ragadni a való életet . . . Ragadjuk hát meg ezt a mostani pillanatot és teremtsük meg napjaink uj formáit; az lesz a valódi mester, aki sem olaszul, sem franciául, de németül sem ir!

20.) VALÓSÁG ÉS KÉPZELET.

(Verdi leveleiből, 1873-78)

. . . Genovában láttam Torelli “Color del tempo”-ját. Értékes kvalitások vannak benne, főleg a gyorsan pergő drámai ritmus ez a francia sajátság, — de alapjában kevés lényeg. A valóságot másolni jó lehet, de kitalálni a valót: sokkal jobb! Ez igy persze ellentmondásnak tűnik önmagában, — de kérdezzük csak meg Shakespearet, a mi pápánkat. Lehet, hogy ő maga találkozott olyan alakkal, amilyen Falstaff, de bajosan hiszem, hogy olyan gazembert látott valaha, mint Jago, s olyan angyalokat, amilyen Cordelia, Imogen vagy Desdemona, — és mégis milyen igazak, milyen valóságosak mindezek! A valóságot másolni szép dolog lehet, de ez fényképezés és nem festőművészet. — Nekem a művészetben mindaz tetszik, ami szép. .Semmit sem rekesztek ki elvileg: nem hiszek az iskolákban, s szeretem mindazt,

ami vidám, komoly vagy félelmes, ami nagy vagy kicsiny, mindet egyformán! Ami kicsiny, legyen hát kicsiny, s ami nagy, csak legyen nagy, a vidám legyen vidám —- s általában minden legyen olyan, amilyennek lennie kell: igaz és szép.

. . . Mi olaszok nem tudunk úgy irni, mint a németek, nem is kell, hogy úgy írjunk, — ők sem írnak úgy, mint mi. Ha ők időnként tanultak tőlünk, mint Haydn és Mozart korában, azért megmaradtak kamarazeneszerzőknek; ha Rossini közeledett Mozart formavilágához, azért megmaradt melodistának, dallamköltőnek. De divatból, ujdonsághajhászásból, tudákosságból megtagadni önnön müvészetünket, sajátos ösztöneinket, mindazt, ami bennünk spontán, mély és természetes: abszurd és ostoba dolog, amire nem lehet mentség.

21.) A MAGYAR ZENÉRŐL.

(Bartók Béla cikke az “Aurora” cimü folyóirat 1911. évfolyamában.)

A dolgok természetes rendje szerint a prakszis előzi meg a teóriát. Nálunk, a magyar nemzeti zene kérdésében, fordított sorrendet látunk; már néhány évvel ezelőtt jelentek meg tudományos munkák, melyek a magyar zenének sajátságairól szólnak; azt akarták meghatározni, aminek akkor még nyoma sem volt.

Mert bizony mindaddig értékes és emellett minden mástól eltérő, magyaros sajátságu müzenénk nem volt. Amit Bihari, Lavotta s egynéhány beszármazott idegen: Csermák, Rózsavölgyi, Pecsenyánszky stb. vagyis csupa többé-kevésbbé dilettáns zenész, a cigányzene hatása alatt összeírt s amiben jóizlésü ember nem gyönyörködhetik, azt nem vehetjük számítás alapjául.

Viszont komoly zenészeink törekvései is meddők maradtak, mert mig egy részük szolgai módon utánzóit idegen stílusokat, addig más részük, pl. Erkel úgy akarta megoldani a feladatot, hogy olaszos zeneszámok közé belétüzdelt egy-két cigányos hallgatót vagy csárdást. Ilyen heterogén elemek összekeveredéséből nem magyar stilus, hanem stilustalanság, konglomerát származik.

Ha magyar müzenénk eddig nem is volt, igenis volt és van is értékes, speciális népzenénk. Ezt azonban a nemzeti specialitásokért nagy hangon lelkesedő honfitársaim: sem nem ismerik, sem nem kutatják, sem nem szeretik. Nem ismerik belőle csak éppen azt az egy-kétszáz dalt, amit cigányprímásaink kegyeskedtek a néptől átvenni s keleti fantáziájukkal elképzelhetetlenül, szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva, magyar dzsentrifülekbe belehegedülni. Akii:

47