Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

dezőmtől a szólamokat kiíró kótamásoló lakáscímét, elrohant hozzá és figyelmesen átolvasta kéziratomat. De a vizsgálat aligha elégítette ki, mert másnap nem leplezhette előttem nyugtalanságát. — Láttam az ön Rákóczi-indulójának partitúráját. — Nos? — Nos, félek! — De miért? — Ön a témát piano vezeti be, mi pedig megszoktuk, hogy fortissimo halljuk. — Igen a cigányaiktól. Dehát ez minden? Legyen nyugodt, meglesz a fortéja, még pedig olyan, amilyen világéletében nem hallott. Várja meg a végét!

A hangverseny napján mégis némi félelem szorongatta a torkomat, hogy ezzel az ördöngős darabbal kell előhozakodnom. Ön bizonyára emlékszik rá: a téma a melódia kezdőütemének ritmusában tartott trombitamotivum után jelenik meg, fuvolák és klarinétok piano játsszák s a vonósok pizzicato-ja kjséri. E váratlan bevezetésre a közönség néma maradt, de mikor egy hosszú crescendoban fugaszerűén megszólaltak a téma töredékei, a nagydob tompa, távoli ágyudörgéshez hasonló ütéseitől megszakítva, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani s abban a pillanatban, mikor a felszabadult zenekar, mint valami vad kézitusában, nekieresztette oly soká visszatartott fortissimoját, hallatlan orditozás, lábdobogás rázta meg a termet; az izzó lelkek elfojtott indulata hátamat megborzongató hangokban tört ki, szinte éreztem^ mint mered égnek a hajam s attól a végzetes ütemtől kezdve el kellett búcsúznom darabomtól, mert a zenekar viharzása sem bírt megbirkózni e vulkán fékezhetetlen erejével. Újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak nagynehezen és csak néhány másodperccel tovább uralkodott magán, mint első alkalommal, hogy a "csoda” néhány ütemét meghallgassa. Horváth uram úgy viselkedett a páholyában, mint egy ördöngős. Nem állhattam meg, hogy ne kacagjak s ne vessek feléje egy pillantást, mely azt jelentette: Nos, fél-e még? Meg van-e elégedve a fortéjával — Bölcsen tettem, hogy a Rákóczi-indulót (ez a darab magyar neve) a hangverseny végére állítottam, mert bármi következett volna utána, elveszett volna.

Elhiheti, hogy ekkora vihar engem is felizgatott. A színpad mögötti szobácskábán törölgettem a homlokom, mikor a terem izgalmának sajátságos megnyilatkozásával találkoztam. Látom, mint lép hirtelen a terembe egy szegényes öltözetű, furcsa arckifejezésü ember. Hogy engem megpillant, rámront, dühöngve megölel, szeme könnybelábad és fuldokolva dadogja: "Ó uram. uram, én magyar ... én szegény ördög . . . nem beszélek franciául ... un poco Titaliano . . . Bocsássa meg . . . fölindulásom . . . ó én megértettem az ön ágyúját . . . igen . . .

igen ... a nagy csata ... a hitvány ebek . . . a németek!” S öklével a mellére ütve: "Önt a szivemben hordom! . . . Hah, a franciák, a forradalmárok . . . tudnak forradalmi muzsikát Írni!” Nem kísérlem meg, hogy leírjam ennek az embernek hallatlan felindulását, könnyeit, fogcsikorgatását; csaknem félelmes, — fenséges volt! Gondolhatja, hogy a Rákóczi-induló ettől kezdve minden műsoron szerepelt s mindannyiszor ugyanazt a hatást tette. Sőt elutazásomkor át kellett engednem Pest városának a kéziratomat, melyet meg akartak tartani . . . Az indulót most minden ünnepélyes alkalommal játsszák. Figyelmeztetnem kell azonban Erkel karnagy urat, hogy a darab hangszerelését azóta sokban megváltoztattam s hogy a codá-t megtoldottam vagy harminc ütemmel, ami szerintem emeli a hatását. Mihelyt kiadóm engedi, megküldöm neki partitúrám javított és bővített kiadását.

. . . Másnap búcsút kellett vennem magyar gazdáimtól; elutaztam hát, még remegve a sokféle felindulástól és telve rokonszenvvel e forróvérű, lovagias, fenköltlelkü nemzet iránt . . . Alig érkeztem Becsbe, meglátogatott az a műkedvelő, aki tanácsával rábírt a Rákóczi-induló megírására. (Mai feltevés szerint, — Haraszti: Berlioz et la Marche Hcngroise — Apponyi György alkancellár vagy Ráday Gedeon gróf hivta fel Berlioz figyelmét a Rákóczi-indulóra, mely akkor Dobozy Károly előadásában már Bécsben is hallható volt.) Annyira izgatott volt, hogy mulatnom kellett rajta. — Az ön darabjának sikere egészen idáig visszhangzott, _

mondotta — s ezért sietve megkérem, hogy semmiképp se hozza kapcsolatba az én nevemmel. Mert ha Bécsben megtudnák, hogy én sugalmaztam önnek ezt a kompozíciót, ez rendkívül kompromittálna, sőt nagy bajt zúdítana rám.

Megígértem, hogy hallgatok . . .

19.) A FIATAL WAGNER A NÉMET OPERÁRÓL.

("Die deutsche Oper” cimen jelent meg névtelenül a "Zeitung für die elegante Welt” 1834. évfolyamában.)

Miért is nincs máig német dalmű? Nyilván túlságosan tudákosak vagyunk, hogysem élő emberalakokat tudnánk teremteni. Micsoda kicsinyes szőrszálhasogatás a deklamációban, micsoda aggodalmas aláfestegetése egy-egy szónak ezzel vagy amazzal a hangszerrel! Ahelyett, hogy egyetlen merész és magvas ecsetvonással odavetnénk egy egész érzelmet, felaprózzuk az összhatást kicsinyes pepecselgetéssel ... És mert végül is kiderül, hogy az emberek semmit sem értettek mindebből, azzal vigasztaló-46