Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
13. ) VELENCE HANGJA. (Goethe olasz utinaplójából, 1786, október.) Ma este meghallgattam a hajósok hires énekét, akik Tassót és Ariostót a maguk dallamára éneklik. Holdvilágnál gondolára szállottam, egyik énekes előttem evezett, másik a hátam mögött s úgy énekelték dalukat, versszakról versszakra váltakozva. Magát a melódiát Rousseau közléséből ismerjük: amolyan átmenet korái és recitativ között; megőrzi ugyanazt a dallamvonalai, de üteme nincs, a moduláció mindig ugyanaz, de az énekes, a vers tartalma szerint, deklamációjával módosítja hangjait és mértékét. Az egésznek szelleme pedig voltaképp a következő. Nem kutatom, hogyan alakult a dal, — elég, hogy tökéletesen illik a dologtalan emberhez, aki valamilyen melódiát dudol maga elé és a verseket, melyeket fejből tud, erre a dallamra fogja. Ott ül valamelyik sziget, valamelyik kanális partján vagy egy csónakon s átható hangon (a nép főleg a hang erejét becsüli) énekli dalát, hogy a lehető legmesszebbre zengjen. A viz sima tükrén messzire terjed a hang. A távolban meghallja valaki, aki ismeri a melódiát s érti a szövegét és válaszol rá a következő versszakkal, — az első azután megint ennek felel s igy egyik énekes mindig a másiknak visszhangja, az ének pedig éjszakákon át tart és szórakoztatja a dalosokat, anélkül, hogy kifárasztaná. Mennél messzebb vannak egymástól, annál szebb igy az ének; a hallgató számára legcélszerűbb, ha középen áll a kettő között . . . Em berileg milyen mély és igaz igy az ének értelme! Hogyan megelevenedik igy számomra ez a dallam, melynek holt írásjegyein oly sokszor törtem a fejem! A magányos lélek énekel igy a messzeségbe, hogy egy rokonlélek valahol meghallja és válaszoljon reá. 14. ) BEETHOVEN UTOLJÁRA VEZÉNYEL. (Schindler Antal feljegyzéseiből. 1839) A "Fidelio” felújításának főpróbáját (1822 novemberében) Beethoven akarta dirigálni... Az első felvonás duettjétől kezdve azonban nyilvánvaló volt, hogy semmit sem hall abból, ami a színpadon történik. Mozdulatai megkéstek s mig a zenekar az ő pálcáját követte, az énekesek önkényesen sietni kezdtek. Általános zűrzavar támadt. A rendes karnagy, Umlauf, rövid szünetet rendelt el, anélkül, hogy megindokolta volt miért; majd néhány szót váltott az énekesekkel és a jelenetet újból megkezdték. De az előbbi zavar megismétlődött s újból szünetet kellett tartani. Most már nyilvánvaló volt, hogy a főpróbát nem folytathatják Beethoven vezetése alatt, —de hogyan adják ezt a tudtára? Senki sem vállalta, hogy megmondja neki; Vonulj vissza, boldogtalan, hiszen képtelen vagy dirigálni! — Beethoven izgatottan fordult jobbra-balra, az emberek arcáról igyekezett leolvasni, mi történt s mi a fennakadás oka, — néma csend fogadta minden oldalon. Egyszerre parancsoló mozdulattal odaszólitott magához. Amint melléje értem, átnyújtotta jegyzetkönyvét és intett, hogy írjak. Ezt írtam: Könyörgök, ne folytassa, —■ otthon mindent megmagyarázok. — Egyetlen szökkenéssel a földszinten termett és rám kiáltott: Siessünk el innen! — egyfolytában rohant hazáig, otthon tehetetlenül leroskadt egy pamlagra s eltakarta arcát a két kezével. így maradt ebéd idejéig; az asztalnál egyetlen szót sem lehetett kicsalni belőle, arcán a legmélyebb csüggedés és fájdalom tükröződött. Ebéd után távozni készültem, de ő marasztalt, azt mondotta, nem akar egyedül maradni s mikor elváltunk, arra kért, hogy kisérjem el fülorvosához . . . Beethovennel való ismeretségem egész idejéből nem emlékszem olyan napra, mely e végzetes novemberi dátumhoz volna fogható. Ami vele történt, szivén találta s a szörnyű jelenetre való emlékezés halála napjáig súlyosan nehezedett reá. 15. ) BEETHOVEN NYILATKOZATAI ÉLETE VÁLSÁGOS ÉVEIBŐL. Kant tanította: bennünk az erkölcsi törvény, felettünk a csillagos égbolt! . . . Szabad-e hát megalázkodnia embernek embertársai előtt? — ... A világ olyan zsarnok aki azt akarja, hogy kiszolgálják; de az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! . . . Birodalma a nemes és tisztult szellemeké, nem a föld hatalmasaié . . . S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától. 16. ) SCHUBERT LEVELE KUPELWIESER FESTŐHÖZ. (1824 márciusából) .. . Hidd el, én vagyok a világ legszerencsétlenebb, legnyomorultabb embere! Képzelj el olyasvalakit, akinek az egészsége nem akar többé helyreállni s aki ezen való kétségbeesésében egyre inkább elrontja dolgait; akinek legszebb reményei szétfoszlottak, akinek a szerelem és barátság már csak szenvedést okoz, akinek a szépségért való lelkesülése is már-már halványulóban van, — s kérdezlek, nem szerencsétlen nyomorult-e az az ember? . . . Valahányszor 44
