Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
sem a fül nem szenvedhet, sem az ész nem igazol: ezek nyilván a barbárság és rossz ízlés maradványai, melyek — gótikus székesegyházaink kapuzatához hasonlóan — csak gyalázatára maradtak fenn azoknak, akiknek elég türelmük volt megalkotásukra. 10. ) MI FENYEGETI AZ OLASZ ZENÉT. (Charles Borney angol zenetörténész müvéből: The present state of music in France and Italy, 1771.) Az olaszok általában szenvedélyesen szeretik a zenét; azt mondhatnám, a kicsapongásig szerelmesek a muzsikába. Néha valósággal haldoklanak a gyönyörűségtől, amelv túlárad érzékeiken. Velence utcáin például nem túlzók, ha azt mondom: énekszóval társalognak az emberek s Nápolyban is, noha ennek a városnak általában nagyobb a hírneve, mint amennyit megérdemel, érdekesebb és eredetibb az utcai ének, mint másutt. A zene forrósága néha igazi Őrjöngésig fokozódik; nápolyi zeneszerzők mérsékelten induló darabjaikat is lángoló lendületben szokták befejezni. De nézzünk csak el egy operaházba: Milanóban például (ahol egy “paolo”, vagyis hat garas a belépődíj) külön szobák csatlakoznak az operai páholyokhoz, bennük kályhák, kerevetek, frissítők és kártyakészletek. A földszint negyedik sorában mindkét oldalon kártyaasztalok állnak s ezeket előadás alatt hasznába a közönség! Általában hihetetlen, milyen mohó Olaszországban az újdonság vágya: a szerzemények rövidéletüek, a müveket nem érdemes kiadni s a közönség úgy tekint a már hallott operára, mint a tavalyi kalendáriumra. Ez az ujdonsághajsza okozza az olasz zene hirtelen változásait is; a zeneszerzőnek minden áron újat kell hoznia. A régi mesterek egyszersége nem elégíti ki többé a közönséget, — mint az elkényeztetett gyermek, gyönyörűséget már csak a meglepetésben talál, mert eltompult ínyét nem csiklandozza többé a régi ;z .|. . Előbb-utóbb ott fognak tartani, hogy magára a zenére is ráunnak, mert túlsók van belőle és a prózai színmüveket fogják keresni, minden muzsika nélkül. 11. ) HAYDN: ÖNÉLETRAJZI JEGYZETEK. (Levélvázlat 1776-ból) ... A bécsi székesegyházi kórusban tizennyolcéves koromig énekeltem a szopránszólamot szép sikerrel, részben a Szent István-székesegyházban. részben az udvarnál. Mikor aztán elveszítettem a hangomat, nyolc éven át kinos-keservesen, leckeadással kellett a kenyeremet megkeresnem. Az ilyen nyomorúságos tengődés sok nagy tehetségnek útját szegi, mert elvonja idejüket a tanulmánytól. A magam tapasztalatából beszélek: sohsem szereztem volna meg a szükséges ismereteket, ha zeneszerzői buzgalmam nem tartott volna ébren éjszakákon át. Szorgalmasan dolgoztam, de nem teljes felkészültséggel, mig végre jó sorsom összehozott Porpora úrral a nagynevű zeneszerzővel, aki akkor Bécsben időzött. Tőle sajátítottam el a zenei szerkesztés alapelveit. Később Fürnberg ur őnagyságának, kegye s pártfogómnak ajánlatára Morzin gróf úrhoz kerültem karmesteri minőségben, innen pedig Esterházy herceg őkegyelmességének udvarába, ahol immár élni és hani kívánok. — Hercegi gazdám minden munkámban kedvét lelte; itt egy zenekar élén kísérletezhettem, lemérhettem a hatást, javíthattam, nyesegethettem, merhettem. A- mellett el voltam szigetelve a világtól, senki sem volt köröttem, aki zavarhatott vagy gyötörhetett volna, — kellett, hogy eredetivé váljak. 12.) A MOZART-OPERA MŰHELYÉBŐL. (Mozart levelei 1777-1781, részlettöredék) Nem tudok költői módon írni, — nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához, — nem vagyok festő. Még arcjátékkal és mozdulattal sem tudom gondolataimat kifejezni, — nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok utján: muzsikus vagyok. . . . Azt hiszi, ugyanúgy irok vigoperát, mint operaseriát? Hiszen egyikben csak a súlyosnak és nagyigényünek van helye, másikban csak a derűnek és jókedvnek. Hogy néha a nagyoperában is megkívánják a vig zenét, arról nem tehetek; itt Bécsben ilyen tekintetben éles különbséget tesznek. Úgy látom, zenei téren még nem halt ki a Paprikajancsi, s ez esetben igazuk van a franciáknak . . . Tele vagyok operai tervekkel: franciául szívesebben írnám, mint németül, de olaszul még szívesebben, mint németül vagy franciául. Általában azt mondanám: operában a szöveg legyen mindenütt engedelmes lánya a zenének. Miért is tetszenek úgy az olasz vigoperák, rossz szövegkönyveik ellenére7 Mert ott teljesen a zene uralkodik s mellette minden egyebet elfelejt az ember. Annál nagyobb sikere lehet olyan dalműnek, melyben a darab tervét gondosan kidolgozták, de maga a szöveg tisztán a zene számára készült s nem holmi nyomorúságos rímek kedvéért . . . 43