Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

ződésnek hívták, de ahhoz mint szerződő félnek a magyar népnek semmi köze nem volt. A trianoni békéről olyan pártatlan, amerikai, nemzetközi jogász, mint Charles G. Fenwick állapította meg az "International Law” cimü könyvében, hogy

"a nemzetközi jog fontos kérdése merül fel a béketárgyalások anyagából, nevezetesen, hogy a szerződések feltételei nem lépik-e túl a fegyverszüneti egyezmények szigorát, amikor a fegyverszüneti egyezmények kikötötték, hogy a békeszerződések Wilson elnök tizennégy pontja alapján jönnek létre . ..”

A wilsoni tizennégy pontot azonban sohasem tartották be és ezért a tudós szerző joggal teszi fel a kérdést, amely önmagában válasz is:

"A békeszerződések, amelyeket mindjárt a háború befejezése után kötnek, értékelhetők-e úgy, mint más. jószándékkal megkötött szerződések?”

A kérdésre válaszolva Apponyi Albert gróf konklúzióját idézhetjük:

“Trianon mérlege: az emberiség magasabb érdekeit szolgáló erőtényezők gyengítése, az azokat támadó erők gyarapodása. Vájjon béke az az állapot, amelyet ekkép lehet összegezni?”

Sem szerződés, sem béke, hanem egyszerűen diktátori cselekedet, amely Európában a később jövő diktatúrák árnyékát vetette elő.

Trianon szemlélete negyven év után még köztünk, magyarok között s, más és másféle politikai fénytörésben mutatkozik. A szovjet diktatúra által elnyomott Magyarországon egyszerűen nem szabad Trianon ellen szólni vagy irni. Egyrészt azért, mert a kommunisták nagyon jól tudják, ennek a nemzeti tragédiának a bekövetkezésében felelősségük egyedülálló. Ha Kun Béla piszlicsár diktatúrája, ez a véres és ostoba uralom, nem köti le a magyar kezét, a trianoni diktátumot ugyan kimondhatták volna, de végre nem hajthatták volna sohasem. És ez nemcsak a magyarokat, de minden európait sok szenvedéstől menthetett volna meg az eltelt negyven év alatt.

Az az idő volt az utolsó történelmi alkalom, amikor a katonai hatalom gépesítése előtt és az ezeréves, közös haza lelki egységének a birtokában Magyarország népei megállíthatták volna a rettegő hódítókat, amint ezt a nyugatmagyarországi felkelés és a soproni népszavazás olyan kiáltó bizonysággal igazolta. Kun Béla és társai ettől az utolsó lehetőségtől, az önvédelem jogától rabolták meg a magyar népet. A másik ok, amiért a magyarországi diktatúra nem engedi a trianoni kérdést felvetni az. hogy miként akkor is, úgy most is minden ről lemondanak ,a magyar nép kárára, csak

ők maguk hatalomban maradhassanak, akár csak egy talpalattnyi területen is. így tehát a szólásszabadságától megfosztott magyar nép a negyvenedik évfordulón nem nyilváníthat véleményt, igaz azonban, hogy a szabadságharc olyan beszédes cselekedete a magyar népnek, amely megmutatta, hogyan izzanak egyszerre a magyar szabadság örök és elbonthatatlan lelki áramában az elszakított trianoni területeken élő magyarok együtt a Csonkaországban lévőkkel.

A száműzetésben, a szabadföldön élő magyarok között, két végletben és közte több árnyalatban is jelentkezik a trianoni szemlélet. Az egyik érthető és szentnek érezzük, túlcsorduló, nemzeti keserűség, amely siratja a magyar néppel együtt a Trianon óta, negyven esztendőn át szakadatlanul gyilkolt, irtott és pusztított fiait. Ez a túlcsorduló nemzeti keserűség felhevülve tiltakozik még az ellen is, hogy a pusztításból és gyilkosságokból hasznothuzó szomszédnépek száműzött képviselőivel bárki akárcsak szóba is álljon. A másik végleten találjuk azokat, akiknek a szive negyven év alatt megkövült, és tömör kőszivvel fordulnak el a Trianon elleni küzdelemtől. Közbül találunk olyan száműzött politikai szereplőket, akik a negyvenéves magyar-üldözésnek a haszonélvezőivel üdítően gazdag források körül találkozva és barátkozva hajlonganak és udvariaskodnak, a jelenben hajlandók kiegyezni a kérdés elhallgatásában és pedig azzal a mentegetőzéssel, hogy ezt csak ideiglenesen teszik, amig a közös szereplést biztositó barátság erre kényszeríti őket. Ami pedig éppen barátaik iránt nem túlságosan morális magatartás. Bizonyos, hogy mindezt magyarázni lehet azzal: a szabadföldi magyarság réteges lerakódásu, mert a negyven év különböző politikai hullámai hordták egymásra az egymás iránt ellenérzéssel viseltető rétegeket. Ám ez a magyarázat azért korántsem mentség. A nem menthető alkudozók és a kőszívű feledékenyek nem akarják észrevenni, hogy a szomszédnépek emigráns közéletében még mindig Benes a példakép. És az ő példáját követve, mindegyik szomszéd-emigráció politikai bucsufiával szeretné kedvessé tenni magát hazatérés esetén. Uj zsákmánnyal, területtel, népességgel — és ha lehet a magyarság rovására. El kell ismernünk, valóban, az emigrációban senkinek sincs arra felhatalmazása, hogy az egész nemzetet megillető jogokról lemondjon. Ám ha ez áll a másik oldalon, áll a mi oldalunkon is. Megjegyezhetnék az időzíthető lelkiismeretű magyarok is. Azok pedig, akiknek a szive már teljesen és tömören megkövesedett vegyék tudomásul, a magyar nemzet és a magyar ember jogairól nem lehet lemondani.

3