Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Vidéki utamon nemrég egy polgári társaságra bukkantam, melynek tagjai nyilván útközben, véletlenül találkoztak s letelepedve egy fa tövébe, nagyszerűen énekeltek négy- és ötszólamú szerzeményeket. Házam tele van zenével: négy jó hegedűs, azután én és feleségem, meg a barátnői, a szolgálók s néhány színésznő-látogatónk is, daloltunk, táncoltunk, végül háromszólanni darabokat énekeltünk. Egyik színésznő valami remek ir dalt adott elő, két barátnőnk régi angol énekeket. Felejthetetlen este volt; ilyen társaságban szeretnék élni és meghalni, hiszen ez a legfőbb gyönyörűség, mely rám várhat a földön . .. Azok a skót dalok viszont, melyeket ma Lauderdale lord inasa énekelt, bármennyire magasztalták őket, mégis csak a legfurcsábbak, melyeket valaha hallottam. Mind egyforma, mind ugyanarra a kaptafára megy! 8.) A DIVATOS ÉNEKES KÖTELESSÉGEI. (Benedetto Marcello “Teatro alia moda” cimü szatirikus röpiratából, Velence, 1720.) A korszerű énekművész sohasem képezi hangját, hiszen még az a veszedelem érhetné, hogy helyesen intonál és ritmusban marad! Ilyesmi pedig nem felel meg napjaink igényének. Az sem feltétlenül szükséges, hogy a nagy énekes irni-olvasni tudjon, hogy a hangzókat helyesen ejtse ki s hogy a szöveget, melyet előad, értse is. Inkább csak zagyváljon össze szót, hangzót és betűt, — fő, hogy a maga gáláns futamait, trilláit és végnélküli cadenzáit érvényesítse. A divatos énekművész csak elsőrendű szerepeket vállal. Színigazgatójával megállapodik abban, hogy szerződésébe egy harmaddal magasabb gázsit írnak be a valóságosnál, — ezzel tartozik hírnevének. Főleg azzal bizonyul elsőrangú művésznek, ha kijelenti, hogy “ma egyáltalán nem diszponált”, “kijött a gyakorlatból”, erős náthája van, fáj a feje, foga dereka, stb. Állandóan panaszkodjék a szerepére; mondja, hogy a cselekményt "nem az ő testére szabták”, hogy a darab áriái "nem fekszenek neki”. Ilyenkor gyorsan énekeljen valami más szerzőtől való ariettát és jegyezze meg, hogy ezt itt meg itt, ennél meg annál az udvarnál roppant sikerrel énekelte annakidején s hogy minden este tizenhat-tizenhétszer kellett megismételnie. A próbákon csak félhangon énekeljen s a tempót a maga tetszése szerint üsse ki. A színpadon pedig úgy álljon, hogy egyik keze a mellényhasitékában, másik a zsebében; különösen nagy súlyt helyezzen rá, hogy hangnyujtásoknál senki egy hangot se értsen a szövegből. Kalapja legyen mindig a fején, akkor is, ha tekintélyes emberrel társalog; hiszen óvakodnia kell a meghűléstől. Ha valakit üdvözöl, sohse biccentse meg a fejét, — gondolja meg, hogy ő fejedelmeket szokott játszani! Az előadáson félig-csukott szájjal, összeszoritott fogakkal énekeljen, — nem fontos, hogy a közönség akár csak egy szavát is értse az énekszövegnek. A recitativók mondatai közben sohase tartson szünetet, különben itt is az a veszély fenyegetné, hogy megértik. Ha a darab kívánalmai szerint partnere őhozzá beszél vagy áriát énekel, amire neki figyelnie illenék, hát csak üdvözölje közben nyugodtan a páholyokban megjelent álarcos hölgyeket és urakat, mosolyogjon a zenekarra vagy a statisztákra, hogy a közönség pontosan tudatában legyen, miszerint ő Alipia Forconi ur, az ünnepelt kasztrált-énekes, nem pedig Zoroaszter herceg, akit a darabban játszik. Mialatt a zenekar az ő áriájának bevezető ütemeit játssza, sétáljon fel-alá a színpad hátterében, szippantson tubákos szelencéjéből és közölje sürgősen barátaival, hogy sajnos ma teljesen rekedt és indiszponált. Az ária éneklése közben az legyen a főgondja, hogy a kadenciát a lehető legjobban kinyújtsa, azután tobzódjék tetszés szerint a kólóra túrákban és divatos ékesitésekben; a záró-trillát pedig a lehető leggyorsabban és legmagasabban énekelje ... Ne tudjon többet egypár betanult, gépies kéz- vagy lábmozdulatnál s ezekkel éljen az egész opera folyamán, végesvégig. Ha pedig belesül valamelyik áriába és megbukik, jelentse ki teljes fölénnyel, hogy “ez az ária nem színpadra való", “ezt nem is lehet énekelni” s követelje, hogy mással helyettseitsék, azzal az indokolással, hogv a színpadon az énekes az, aki vásárra viszi a bőrét, nem a zeneszerző! « 9.) A FUGA ÉS A TEMPLOMROMBOLÁS. (Rousseau: Lettre sur la musique francaise 1753) . ,|. Nem állítom, hogy teljesen lehetetlen megőrizni egy fugában a dallam egységét, azzal, hogy a hallgató figyelmét ügyesen egyik szólamról a másikra irányítjuk, amint a téma itt vagy ott megjelenik; de ez a munka oly fáradságos, hogy jóformán senkinek sem sikerül, s annyira hálátlan, hogy sikere alig kárpótol a ráfordított fáradtságért. Mindez csak arra jó, hogy zajt üssön, aminthogy megcsodált kórusaink túlnyomó része is méltatlan rá, hogy tehetséges iró a tollára, vagy jóizlésü ember a figyelmére méltassa. Ami pedig az ellenfugákat, kettős- és tükörfugákat, szükmeneteket és egyéb nehéz ostobaságokat illeti, melyeket 42
