Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

— Félsz tőle? Gyere rá, ha mersz!

— Én nem félek semmitől és mindent merek — s hallgatagon kuporodik a tutajra.

Temudzsin fel és le hajókázik hallgatag társával, ki egyre nézi, nézi.

— Mi van veled?

— Semmi — tégy ott ki a szigeten.

— Nem tudsz többé jönni ugy-e? Sajnálom — s pirulva teszi hozzá: — Testvérként szerettelek.

— Én is szerettelek.

— De furcsán mondod ezt. — Temudzsin figyelmes lesz.

— Tégy ki a partra.

— Úgy, itt kiugorhatsz.

A fiú karcsún áll a parton, fekete szemében félelem és dac.

— Ég óvjon!

— Téged is, Jesukáj fia.

— Te tudod, ki vagyok?

— Csak Kudu, a bölcs, ért a vizi-kibitkák építéséhez és ő tanítja Temudzsint.

— Igen, Temudzsin volt a barátod egy nyáron át. Látlak jövőre is? — De amaz csak a fejét rázza.

— Nem, nem lehet.

— Miért?

— Mert én Chepé vagyok a megölt Temudzsin öccse! Ez még Temudzsint is megdöbbenti, Chepé — Targutáj után a legnagyobb ellensége.

— Igaz, akkor nem láthatlak többé — s lassan evez el a parttól. De mit is mondott Kudu a bölcs? Egyesült erővel a közös ellenség ellen! Lehet mongol a mongolnak ellensége? S lágyan hangzik a tavon át.

— Ég óvjon Chepé! S ne feledd, Temudzsin a barátod!

(folytatjuk)

♦

Juhász Gyula:

HAZA...

Már dalolnak az ut mentén a nyárfák,

Már száll a szélben a futóhomok,

Már szürkülnek a méla tanyaházak,

A vonat füstje a földön borong.

Már integet magányos némasággal Az a tájék, mely mindig visszavon,

Az a tájék, mely elértette mindég Az én rokontalan, nagy bánatom’!

Magányos puszták fiának születtem,

Delelőn, lomhán mélázgatni, én,

Végigterülni jegenye árnyékán S álmodozni az alvó föld szivén.

Elborulások fiának születtem,

Kit nem ismert bánatok árnya nyom,

S hervadt levéllel takarózva hervad Őszök ködében a rőt avaron.

Kivert egy átok zsivajba, kacajba,

Most hazatértem, most köszöntelek,

Mint elszáradt kóró, ha visszaszállong,

Bánatos rónák, bus testvéretek.

Valamiért.

Az igazi tragédia nem az, amikor a végzet kényszerít egy embert, hogy meghaljon valamiért. — Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak igaznak és becsesnek ismertünk meg. — Ez a legszörnyübb végzet. S ebbe csakugyan bele kell halni.

Madarak.

Éjjel bort ittam, aztán gyalog mentem haza a folyó mellett. A költöző madarak úsztak fejem fölött a sötétben. — Az én fejem őszül már s egyszer meghalok. — Miért nem figyeltem többét a madarakra?...

ЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧ'

Üzletvezető mérgesen az uj eladónőhöz: Miért nem vett semmit a vevő. akit éppen kiszolgált? Mit akart megnézni?

Eladónő: Engem.

*

Lorenzo Perosi, a pápai karnagy, aki a Sixtusi kápolna fiukarának megteremtője volt, egy zenekari próba alatt roppant boszszankodott, hogy egy trombitás milyen hanyagul fújja a hangszerét. De született jóságánál fogva nem engedte szabadjára haragját, hanem humoros módon akart célt érni. Éppen ezért megszakította a próbát és megkérdezte a trombitást:

— Mondja barátom, reggelizett ön már?

— Nem, maestro, felelte ez zavartan.

— Akkor már értem, — szólt Perosi udvariasan, — hogy egy negyedóra óta miért nyeli le olyan nagy étvággyal a hangokat.

*

Némely ember olyan mint az olcsó üveg: a legtisztább viz is zavarosnak látszik benne.

Constancio C. Vigil.

39