Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Ha mindenüvé elmehetne, amiről Kudu mesélt, s még tovább, arra messze nyugatra, ahol a nap vérvörösen nyugszik. Kik élhetnek ott? Ez itt a tatárok legelője. Tatár, vagy: kathajul tat-zi a Távol népe. Kudu ezeket is ösmeri, Kudu minden törzset ismer. Mellettük az ugur-törzsek ordukjai s mögöttük a magyarok sátrai jönnek. Temudzsin vágyik közéjük, s válaszként ugyanolyan sóhajban hallja: — Te is mennél a nyugvó nap után? Vele egykorú pásztorfiu suttogja mellette. Hogy kerül ez ide? Temudzsin elámul, se lova, se tutaja, felfújt yakbőrt sem lát sehol, pedig a tavon át jött. Haja, arca nedves a víztől, de ruhája száraz. A másik álmodozva folytatja. — Én úgy mennék mindig a nap után s nem tudom miért? — Temudzsin bólint, ezt ő is érzi s Kudutól tanult bölcseséggel magyarázza: — Mindnyájan vágyunk a nyugvó nap után, mert a nap vezetett minket ide, a Góbira is egykor, sok ezer évvel ezelőtt s azóta is egyre csábítja maga után az ijj és nyíl népét.. . Sokan mentek már utána, más legelőkre találtak-e a napnyugati országokba, vagy odavesztek? — nem tudni... keletre nem jött vissza egy se . .. Az idegen fiú tisztelettel néz rá. — Te bölcs vagy, pedig velem egyidős lehetsz. — Ősszel leszek kilenc. — Én tavasszal voltam. — S felsüt a hold, mire a két gyermek elbúcsúzik, Temudzsin bámulva látja, amikor pajtása levetkőzik, s ruháját fejére kötve vígan úszik a vízben. Másnap újra találkoznak s igy megy ez az egész nyáron át. Majd minden nap együtt vannak, Temudzsin megtanul úszni, de a tutaj-készités módját nem árulja el, miért? maga sem tudja, nem kérdi még barátja nevét sem. Ösztönösen fél, hogy elveszti az uj barátot, az első vele egykorú fiút, aki fölött nem uralkodik kis khánként. Az első barát. Ez nem a lomha és engedelmes Belgutaj, nem Kassar a dacos, de mégis engedelmes öccse és nem is Guildár az elnéző, nagy barát. Ez parancsol és engedelmeskedik, kérdez, és felel, haragszik és megbékül, amint a napok változó szeszélye hozza! És miután nem yakka sem tujdjuk vagy uriankhi, tehát csak ellenség lehet, jobb nem kérdezni nevét. Tudja ezt a másik fiú is, ő sem kérdez. Már őszbe hajlik az idő, csípős a viz hidege, Temudzsin megint tutajával hajókázik s sajnálja pajtását — nem jöhetnek már össze. A fiú prüszkölve ugrik partra, Temudzsin száraz nemezlappal törli le barátját, milyen karcsú s milyen izmos, kacag, ha arra gondol hányszor birkóztak együtt és soha se tudta egyik a másikat legyőzni. De elbámul a fiú: — Honnan van száraz nemezlapod? — S miért nem vagy vizes, sem te, sem a ruhád? Temudzsin előhúzta a tutajt: — Ez az én vizi kibitkám. — Mitől ijedt úgy meg a társa, mintha neki akarna futni a tatár síkságnak. Temudzsin kacag. Enyhülés. Négy nap trópus: állatias, lucskos létezés, szuszogó öntudatlanság e harmincöt fokos, párás, porhanyos szagokkal telitett üvegházban, e kínai kinzókamrában, a nyár lázas ölelésében. Reggelre “enyhülést” jelentenek. Az “enyhülés” pontosan érkezett, hűvös szellőkkel, szürke fellegekkel. E pillanatokban visszatér a mérsékelt égövi élet felelőssége. Már nem a nyár éget, hanem a lelkünk, bűneink, hiányaink. Már nem az Isten éget, hanem a munka, a kötelesség és az unalmas reménytelenség. Már nem az égő Nappal nézünk farkasszemet, lángoló irigyeinkkel és kedvesseinkkel, állig ruhában, kezünkben cilinderrel. Enyhülés, igen . . . hol az enyhülés? Az emberi kiima nem ismeri a mérsékelt égövet. Becsvágy. A gyufát is úgy vette elő s tüzet is úgy adott, mintha reggelenként, Isten megbízásából, ő gyújtaná be a Strombolit. Mégegyszer. Mégegyszer, lant,, mégegyszer! Mégegyszer szólalj meg, egy húron, rekedten, akár hogyan! Mondd el poros hangszer, ne szégyeld. Mert szavakkal már nem tudom elmondani. — Csak te tudod elmondani, szavak nélkül, egy húron. Kérdés, nagyon hangosan. Miért követsz, te mocskos bánat, miért lépsz be előttem a szobába, miért fekszel be előttem az ágyba, ahol az öröm, vagy a nyugalom várna nélküled, miért érzem nyomodat minden tárgyon, melyet megérintek, minden poháron, melyből inni akarok, minden szájon, mely fölé hajolok? Nem ápollak, bánat, nem melengetlek, nem ünneplem árnyaidat. Ordítva tagadlak, kiabálva követelem az önfeledt és könnyű örömet, nem cifrázlak szép, nemes szavakkal, nem hiszem, hogy te vagy az igazság! — Csak azt tudom, hogy vagy! Utállak. 38
