Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Az érintés. Ne csak szajkóid, hanem higyjed is végre, hogy minden máskép történik. Egy napon megérint az élet; — máskép, máskor, más szándékkal. mint valaha is képzelted. Megérint és köznapod megtelik a csodálatossal! — Szökőkutak fakadnak az aszfaltból, egy ember kitárul, az oroszlánok kézből esznek!!! Az érintés tudatos és erős. — Isten soha nem szeszélyes. Tűz. A kályhában ég a tűz; dohogva ég, mond valamit. A világ szüntelen beszél. Figyelj oda, iparkodj megérteni ez idegen nyelvet, fordítsd le magyarra. A tűz ezt mondja: “Elégni.” Még ezt mondja: “Égni, megtisztulni, megsemmisülni." — Aztán megint ezt mondja: “Égni, égni!” — Értsd meg, nem lehet máskép! Vallomás. Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. — Az egészet, az igazit, —- nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: — az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot. Akármilyen félelmes és földközeli. — Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasoftlit az életre, nem akartál a lélek és a betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek, a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál megírni, — igazi emberekkel akartál harcolni és meqbékélni. — Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. — Vágyad nem teljesedett be. — Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: “Legalább legszegényebb pásztor egyforma bőrruhában jár, harcos pásztorrá, vagy pásztor harcossá válhatik bármikor kívánsága, vagy a törzs szüksége szerint. Temudzsin először lát embereket, kik egész életüket Írásjelek festésével töltik, másokat, kik képek rajzolásával vagy versek írásával foglalkoznak! Embereket, akiknek nem célja a harc s azt fizetett hadakra bízzák. Temudzsin megvetően nézi most már a kathaj katonákat — zsoldos nép —• s méregeti a falak mellvédjeit, zegzugait. Hogy lehetne ezen átjutni? —- mert csak ez védi Kathajt a nomád harcosok elől. Ezt most már tudja s pirul a szégyentől, mikor apja és a többi törzsfő lefizeti adóját, állatban, prémben, egy fő-fő kathaj előtt, ki a “Nyugati határok őrzője” nevét viseli. Ez őrzi meg tőlük a nyugati határokat? Ez a fehérszakállas öreg, kit ő, a gyermek félkézzel meg tudna fojtani? Temudzsin szeretne kacagni, ha nem volna oly mérges. “A nagykalapu, szélesövü emberek” reszketnének tőlük, ha egy uj Kabul khán egyesítené a törzseket. S Guildár elmeséli, hogy abban a boldog időben a kathajok fizettek arany, ezüst “ajándékot”, csillogó selyemszövetet a nagy khánnak. — S ez, amit mi fizetünk, ez is ajándék? —- Nem, ez adó. — Miért? De azt Guildár sem érti. — Ők igy hívják. — S miért nem támadjuk meg őket? — Egyik törzs sem elég erős hozzá, ők többen vannak, mint fűszál a Góbin. — De ha mind együtt, egyszerre támadnánk? Itt kisért újra az egység gondolata, de el is csügged menten. Mennyi törzs s mindnek más a célja, érdeke. Itt vannak az ugorok, pajzsuk négyszögletes, bölcsek, ismerik a nap s csillagok neveit. Itt a magyarok, prémmel kifelé viselik kabátjaikat, rovásokat vetnek fára s azt el is olvassák! Itt a naimakok. Alacsony, fekete emberek, szakállasok, mint a kathajok; nyilaik messzebb visznek a yakka nyilaknál. Merkitek, “a megfagyott világ népe”, Hulun atyafiai messze az északifény honából. Kutyás szánjaik villámsebességgel suhannak a fehér havon, ők maguk is talpig fehér prémbe vannak burkolva. Guildár beszél, magyaráz, ő már többször járt itt apiával, ismer mindent. Az a fehér burnuszos arab, a világ legjobb acélját árulja. Az a piros fezes: turk; szőnyegeinek nincsen párja, amott az a zöld turbános: karait, Jesukái fegyvertársának, Toghrulnak törzséből való. Temudzsin hallgatná napokig — ennyi idegen nép — ennyi ország— ezt mind megismerni, mind bejárni! Legtovább az öreg kínai bölcset nézi, amint betűt betű után fest, mig az barátságosan meg nem kérdi: min csodálkozik olyan nagyon? — Miért csinálod ezt? Hogy fiainknak a fiai is tudják, mi történt, amikor mi éltünk. — A fiú elámul, ez a papír, ez túléli őket? Az nem lehet! — Látod, ez a könyv a ti nagy Kabul khánotok idejében Íródott! — Rólam is Írsz? — kérdi mohón a fiú. A bölcs kacaa. Dehogy is, csak dicső kathajokról, vagy nagy ellensénekről. — Rólad? Azt sem tudom, hogy hívnak? — Temudzsinnak! — SzéD név! kathaiul iqv mondják; Tie-mon-ien s azt jelenti: a legfelsőbb földi ember. A naqy vásár harmadik napján beérkezett Taroutáj is harcosaival s pár óra múlva már öt yakka fiút küldött át ?8
