Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Márai Sándor: В. Kovács Fréda: Eső. ROHANÓ ÁRADAT Meleg ez az eső: meleg, mint a nők könnyei. Nincs ize, nincs illata, csak meleg. — Estére már el is felejtjük. ízlelem az esőt s eszembejut, hogy másféle viharra is emlékezem, másféle könnyeket ízleltem, — másféle végzet könnycseppjeit éreztem végigcsorogni arcomon. —■ Mindig emlékezem, — minden emlékeztet. Felelni. Néha felelni kell, az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: — felelni kell az egészre! •— Ki vagyok? — Mit akarok? -— Ki ellen, — kinek érdekében akarok élni? — Miért?! — Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?!? — Ami fontosabb mindennél: — milyen szándékkal? ... És felelni az egészre: hol tartok? — Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, — vagy már csak megóvni, megmenteni akarok maradék készleteket? — ! Ez a pillanat az életben, mikor felelni kell! — Várják a választ. — A csend nagy, drámai! — De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, — csak élettel lehet felelni. A találkozás. Igen, később, később, találkozunk az emberekkel. Ez a találkozás nem éppen lelkes: mikor az ember komolyan hozzáköti sorsát valakihez, nem ugrál, nem örvendezik, — hanem sápadtan néz farkasszemet sorstársaival. — “ Ahá, ilyenek vagytok!” — gondolja. Akkor már ismeri (Folytatás) És Targutáj fia elmagyarázza, hogy ezek is mind-mind mongolok, a hires nagy Kabul khán alatt együtt is éltek s nem egymás ellen, hanem a ferdeszemü kathajok ellen küzdöttek — azok már nem az ő fajukhoz tartozók, mint ahogy a karaitok, turkok törzsei sem. Ennyi széthulló törzs! Ennyi szétforgácsolt hatalom! Temudzsin agyában ködösen felvillan, majd világosodni kezd valami. Inkább öntudat, mint cél s halkan súgja maga elé: — Ha Kabul khán élne! Guildár Gundurt nézi s elfelejtkezik a jelenlévő gyermekről. — Ha Kabul khán élne, nem volna háború a yakka és tujdjuő törzsek között. Temudzsin hirtelen megérti nővére és a fogoly szomorúságát és először nézi meg figyelmesen Gundurt. Milyen nagy, milyen szép, egészen olyan, mint Hulun. Fekete haja mint az éj, arca mint az ég alkonyaikor, a szeme szürke, nagy, fájdalmas! Temudzsin ráeszmél: nagy ikhidur lesz nemsokára Jesukáj jurtjában s mért ne lehetne az elrabló Guidár? — Vége volna a 15 éve dúló testvérháborunak! Temudzsin nagyot gondol, merészen előre lovagol a harcosok csapatához. Mióta Kabul ijja verdesi hátát, sok mindent elnéznek neki. így Jesukáj is hallgatagon eltűri maga mellett, sőt néha szóba is áll vele. Már egy napja követi árnyként apját, mikor az végre engedélyt ad a beszédre. — Guildárnak meggyógyult a lába, szabadságot kérek számára, szent ígéretére. — Ki kezeskedik érte? — A Főasszony három fia. Még soha fogoly gyermekre bízva nem volt eddig. Temudzsin merészen tör a hatalomra — Jesukáj farkasfogai villognak. — Legyen, de nem ment a kháni vér! S Temudzsin megérti, hogy ha Guildár megszökik őrzőitől, apjuk mindhármukat kivégezteti. Tán megtorpan a fiú s visszalép? Nem, bízik Gundur s a szerelem erejében és sietve nyargal vissza a vezéri kibitkához. Tanácsra gyűl össze a Főasszony négy legidősebb gyermeke s Gundur boldogan bólint. Négyen lépnek a bámuló Guildár elé: — Jesukáj ránk bízott, szent Ígéretet teszel-e nekünk? S Gundur még hozzáteszi csendesen, figyelmeztetően:-— Nem védi őket a kháni vér! Guildár bámulata egyre fokozódik, nem érti ezt a három gyermeket; először a vérszerződés, most ez a kockázat érte, a legnagyobb ellenség fiáért? Tisztelettel hajlik meg Temudzsin előtt: — Targutáj fia szivesen tesz ígéretet Jesukáj ivadékainak . . . s nem volna méltó, hogy valaha harcossá kenjék, ha megszegné azt! Gundur térdelve oldja meg a fogoly lábbéklyóit s a négy fiú kilép a jurtból. Guildár két kézzel érinti a fehér yakfarkot: — Szent Ígérettel ígérem: engedélyetek nélkül nem hagyom el a tábort s a tengrik hajtsák testemet, ha ígéretemet megszegem! Soha ilyen boldog őszt! Gundur helyett húga, a kis Tu-26
