Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály, zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók eszét. okosságát, alkuvó képességét csodálja, s mert hogy a mai nap nyeresége a Kabók revén került hozzá, fölötte gyakran kínálja a kulaccsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál azt mondja Kabók: — Álljon kend mög. — Minek? ■— kérdezi Mihály. — Hát mert én majd erre tartok, hazafelé — feleli Kabók. A háladatos Mihály azonban erősködik: — Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig. — Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő nagyon — véli Kabók, — Hiszen ott az ut a kend földjin — vitatja Mihály, a ki minden áron szolgálatot akar tenni. Kabók mosolyog ravaszul: — Arra ne járjon kend — mondja — mert a mi törött cserép csak a tanyába kerül, mind az útra van hányva. Belehág a ló. Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a dologról semmit, csak annyit kérdez? — Hát miért nem zárja kend el inkább az utat? Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit pedig öszszehuzza. — Ha bezárom az utat — mondja, — engöm szid az egész környék. Hát nem zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer arra járt, többet nem kívánkozik. — No nem — mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dűlőbe, Mihály pedig kocog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni. — Fiskális esze van ennek az embörnek . . . fiskális esze ... — mormogja s kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt. Bujdosó Bálint: “IGNARI HOMINUMQUE LOCORUMQUE ERRAMUS” (Vers egy vén latin poéta sorára) ... És jó az igy. Jó bolygani, mint gyermek, kit nem vár otthon, nem kíván figyelmet, nagyoktól bért, se honfitárstól békét, s nem rettegi az élet jó-rossz végét... Bolyong. Csodál sok ismeretlen házat, sok furcsa szobrot... szókat... szivet... S csak alázat, mely elfogja, ha kinevetik bölcsek, s csak rendjén van, ha tartják őt fölösnek. Ki senkire rá nem szorul, az gazdag, és kire senki nem szorul: szabadnak maradt meg az, mint fecskék nyári égen, futó felhők s egy vig fiúcska régen... Tudatlanság, tudd meg, nehéz vasfegyver, kőpáncél, melyen át az ágyú sem ver. Tudatlanság veszéllyel szemben hőssé, s tesz pénzzel szemben gazdaggá, erőssé. A kéjjel szemben leszel tiszta gyermek; a nem-tudás-: te hűvös hü kegyelmed. “Földet s fiait nem ismerve bolygok”, hazát és házat elfeledve mondok Neked ma áldást, mert enyém a minden. Enyém vagy Te e bolond gyerekszivben. 25
