Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

magyar nemzetiségű Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet kérne, ital gyanánt.

Biz igy Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés, ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért háromannyit ihat. Le is mond a tobzódásról, de épp e pillanatban lép be az ajtón egy másik cipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetű Baráczius József.

— Nini — mondja Mihály.

— Nini — mondja József.

Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ök ugyan csak magyar sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az útja más. Ugyanis bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut Mihályhoz. Kabók, mig szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki a városból, a vasúti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a lába s ezreket fizetett a vasút a láb helyébe. Pedig a láb egészen összeforrt (az emberi csont nem porcellántányér) s Kabók azóta gőgös ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.

így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajusson. Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló. hogy kivel minél ritkában találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor szintén leteszi a cipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy ingyenben ülni az asztalnál.

— No adjanak bort — mondja.

Adnak, de adnak aztán a sógornak is.

így italoznak, az idő múlik, megint Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:

— De már most.

— Mönjünk — egészíti ki a másik.

Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek

egymás mellett a kocsik felé. Ki vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihálv neki ereszti az ostort, hogy utolérje az előtte haladó sógort. Az ut elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, kocogva s beszélgetnek.

— Rég járt kend mifelénk — mondja Baráczius.

— Hát ha nem lőhet a Kabók miatt.

—; Dehogy nem. Hiszen szabad az útja. Ma láttam.

Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajttat a Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántít a lova. Megnézi, látja, hogy ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat.)

Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul. Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg a ló lábába.

Végül az asszony csititó szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít. A szeget kihúzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig alig pitymallik, útra kel vele Dorozsma felé. Ott ugyanis vásár van, el kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaért s kiáll a lovával. A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.

— Hm — szól és végig tekint Mihályon —• hát ez is eladó.

Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít.

— Hisz ez sánta! — kiált föl a csiszár.

— Sánta? — kérdezi Mihály.

— Hát.

— Az ám — toldja a gazda a szót — vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a lábát.

így beszélgetnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupec már régen látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az. Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupec nem lát semmit. A bolond még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a lóért, a kupec húszat Ígért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupec megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:

— Mit kupeckodik, ha nem ért hozzá.

Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:

— Tán neköm szaval kend?

Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupec a lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arca hirtelen. Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a miért hogy újra kinyitotta az útját.

— Adjon Isten — szól és egyben nyújtja is a kezét?»;

Kabók Illés belecsap. Lám nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a beszédje is egészen helyes.

— Kend is ló irányában? — kérdezi.

— Hát — bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü ember.

— Vövő kend vagy eladó?

— Mind a kettő. Eladtam egy lovat,

22