Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

most vöszök mását. Gyüjjön kend deputálni.

Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül is ki kell tapasztalni.

— Hogy adta kend el a lovat — kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen dolgokban.

— Száz forintért — feleli Mihály. — Hanem nyolcvanért vöttem tavaly . . . Most is ilyen formásat szeretnék vonni.

— Persze, persze — feleli Kabók. — Hanem nyolcvan forintért bajos olyant kapni lóban, a ki húz is, futós is . . .

— Csikót is nevel...

— Mög a testi állapota is röndös.

Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a

lovak sorai között s Mihály az ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:

— Nono.

Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási szándékot észre véve, olyan állatot kínáljon, a melyik nem tetszik. A lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben abból áll, hogv az eladó emberek hoszszu sora meg ne Tássa rajtuk, hogy tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van! Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak sétálás szempontjából jöttek volna ide. a mely célra ugyanis a dorozsmai vásártér fölöttébb alkalmas.

így haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van azok között különféle fajta.

— Szödik a katonák is — mondja Kabók.

— Az ám — felel Mihály — háború lösz.

Most egy kupec rájuk kiált:

— Talán lovat akarnak kendtek!

— Azt, azt — /álaszolt Kabók.

— Hát akkor ide jöjjenek, van itt megvenni való elég.

— Csakhogy nem vonni akarjuk — vág vissza Kabók széles mosollyal, — hanem csak úgy akarni akarjuk.

Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten húz végig lovain. De hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét. Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.

— Látja kend? — súgja.

— Azt ott? — súgja emez vissza.

— Azt hát. A három közül a harmadik.

— Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda feje van neki.

— Nőni — véli Kabók. — Olyan nyolcvan forintos formájú ... A király ménössiben van bizonyosan szöbb is.

Mihály megáll s messziről sandít a lóra.

Hát valóban egészen rendes állatt. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant, Kabók kettőt s ezzel el van intézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig megy a bizonyos ló felé, de csak téltul, mintha mire sem lenne gondja. Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy darabig, azután hanyagul odaszól'.

— Ez a vénség is eladó?

A gazda kissé ingerülten felel:

— Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb mint kend.

— Nőni — szelídül Mihály, — nem látta kend az én körösztlevelemet.

Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni s félvállról felel:

— Kend se a lóét.

Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a dologból. Mosolyog s azt mondja:

— A lónak a foga a keresztlevele.

— Persze. Azt kell megnézni.

Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyílt viselkedésű állat, a mely soha sem tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak írva a fogaira. Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hétesztendős, a mi lónál körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már megállapodottabb az észjárása és nem tesz olyan könnyen kárt sem magában, sem másban.

— No ugy-e — mondja diadalmasan a kun.

— H m — feleli Mihály savanykásan — ez még nem határoz, mert a mellett akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a háta, mint a beroskadt tanyatető. Meg a feje . . . Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be sem fér vele az istállóajtón.

A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a vevőt. Az vesz. a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a magyarban, hogy alkuval megy a vásár.

— Hát — mondja — hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna, a katonák is megvennék.

Most Mihály kacagni kezd s lóbázza kezében az ostort.

— Ezt? — kiáltja — ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a szömit?

— Adjon Isten jó napot — mondja most valaki a háta megett. — Mit nevet kend?

Mihály megfordul s Kabókra ismer.

— Nini — mondja — kend is itt van?

— Itt ám — feleli a ravasz Kabók. — Talán lovat néz kend itt?

— Nézőm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll rajta.

23