Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

Nem is botránkoztatás végett ment el a lagziba a nadrágos ember. Inkább a szívfájdalom vitte oda, a szerelmes szív fájdalma, aminél nincsen nagyobb veszedelembe ejtő gerjedelem ezen a világon.

— Annuskám . . . egyetlenöm, — sóhajtott föl szivében a sóvárgás és meg is jelent mindjárt előtte a leány.

így, elképzelve és szerelmes gondolatokból fölépítve még gyönyörűbb, még észveszejtőbb volt, mint eleventen.

. . . Ahogy ráborult, a lelkem, ahogy odahajolt a vállára, ahogy odasimult a szive fölé, ahogy nézett azokkal a szép nagy szemeivel, ahogy le-lesütötte a fekete pillákat az egymásra következő táncok alatt, a nőválasz alatt, végig . . . ameddig csak az a dolog nem következett . . .

— Az a dolog . . .

Ebben a pillanatban hirtelen berúgták az ivó ajtaját.

Kivágódott az, mint a rémülettől föltátott száj, a haldokló lámpa nagyot sikoltott fönn a dróton és fényes, libegő sugárzással kiáltozott:

— Jaj . . . itt vannak . . . Uramjézus!

Az ajtórésen két komor, sötét alak duródott befelé.

Két sötét kacabáj, két pár bagariacsizma, két turisüveg . . . Parasztok.

Megállották az asztalok között és mig hátuk mögött reszelős, furcsa, neszeléssel hajolt vissza a belökött ajtószárny, szétkémleltek a helyiségben.

Az árnyak alá húzódó nadrágos ember meg se moccant.

— Itt van . . . mordult el aztán az első jövevény, a másik meg csak rábólintott a süveggel.

Más szokatlan dolog nem következett.

És ha valaki igy látta volna őket, a három embert, a mesterlegényt és a két parasztot, meg sem sejtette volna a közelitő, sötét veszedelmeket, meg sem érezhette volna a mély, betölthetetlen mély szakadékot, amelynek fenekén most hirtelen találkoztak.

Mert a két kacabájos nyugodtan ült le a sarokban és a fiatalabbik erős fönnhangon rendelt.

— Bort! Bort hozz ide hé!

A csapos megint föltápászkodott, ásított és nyújtózkodott, aztán hozta az italt.

Kitöltöttek. Ittak. Csönd.

Mozdulatlan négy ember, a sötét ivó nehézszagu kriptájában . . . Ugyan mi készül itten, micsoda vihar csapkodja ezeket a sziveket. förgeteg, amelynek mordulása gyöngébb az álmatlan legyek szárnyainak zümmögésénél, ahogy ott dudorásznak a bádog lámpaernyő alatt.

Kitöltöttek, megint ittak.

Oda se néztek a nadrágos emberre, aki, mint eleven sóbálvány ült a sárgult Kossuth-kép alatt és kavarta, kavargatta a csésze fenekén maradt fekete folyadékot.

— Mindegy . . . most már mindegy . . . — csöndesitgette szivében a lelkendező felelmeket . . .— elkérték a táncban, nem adtam oda . . . Nem adom oda, az enyim lösz, ha addig élők is.

így üldögélt sokáig az a négy ember. Az álmos csaposlegény, a két sötét paraszt és a nadrágos mesterforma, aki nem adta oda emezeknek mátkáját a táncban és emiatt, ime, ilyen zord irtózatosságok komonottak a feje fölé.

Nem is bírta ki sokáig ezt a hideg bizonytalanságot, ezt a kaján nyugodalmat és a csöndességet. Hirtelen elrikoltotta magá*'.

— Ide is hozzon! Egy litert, kadarkát! — és az asztalra csapott.

A pók neki is kihozta a mérget. Az italt, amelyben megnyugtató és fölvaditó lángok rejtezkednek. Csodálatos, bűbájos erejű mérgek, amik egyik szívben elaltatják, a másikban fölriasztják az emberi természet megláncolt ördögeit.

így ittak, ittak sokáig.

A harmadik liter vége felé szólalt meg újra az egyik kacabájos. Odahajolt a másikhoz és fölpuposodott háta olyan volt, mint az indulatba jött állat tarkóján fölborzolódó sörte.

— Meröd-é János? . . .

A kérdés nyomán hideglelősen kocogtak össze az asztal poharai, mintha a kérdezett ember testéből csapott volna ki a láz és az remegtette volna a bútor kecskelábait.

— Merőm!

És a vastag, pókosujju kéz lenyúlt a csizmaszár iránt, ahol valami nyélforma szerszám lapult a lábszárhoz . . .

— Zárunk, — jött elő végre a csapos, odajárult az asztalokhoz, összeszedte a poharakat, a pénzt.

Előbb a csizmások távoztak. Nem is köszöntek el, nem is néztek farkasszemet amavval, csak kiléptek az ajtónyiláson az éjszakába.

A kitáruló és becsukódó ajtón egy pillanatra benézett az éjszakába takaródzó tér, a millióm csillag és a templomtorony fölfelé mutató óriási fekete ujja.

— Oda .. . oda mész! . . . mutatott föl a templomtorony és ekkor fölemelkedett az asztal mellől a nadrágos ember is.

Valami öt asztal mellett kellett ellépni neki. Nyolc, vagy kilenc lépés az egész, de ezalatt a kicsinyke idő alatt végiglátott és végigérzett vagy huszonöt egynéhány hoszszu esztendőt.

. . . Látta az édesanyját, a sovány parasztasszonyt, aki mesterségre fogta őt. “Mestör lögyél fiam, ne olyan, mint apád, öregapád, dédapád, a parasztok”. És most, ezalatt a pár lépés alatt megérezte azt is,

17