Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
ültek. Olyan kíváncsian nézték a vadászt, hogy majd kiesett a szemük. Egyszer csak megeredt a zápor. Hangos, kövér esőcseppek verték a fák lombsátrát. — Ni, a vadászra is esik az eső. Rossz helyre feküdt — szólalt meg halkan a szelíd őzike. — Egészen átázik! — rikácsolta felbátorodva a szajkó. — Költsük fel! — lelkendezett tapsifüles. — Te mafla! Agyonlő! — Nincs nála a puskája — védte ötletét tapsifüles. — Ott van a szomszédos fa alatt. — Hu! El kell lopni a puskát! Itt a jó alkalom — elegyedett a beszédbe vésztjósló hangon a bagoly. Róka koma oda is settenkedett a puskához, megszagolta, aztán ijedten viszszasomfordált előbbi helyére. — Nem érdemes ellopni — szólt színlelt bátorságnak — Ellenben a te ötleted, tapsifüles, valóban ragyogó — tette hozzá ravaszul. — Te vagy köztünk a leggyávább, te szorulsz rá leginkább a vadász 'öindulatára. Ha most felköltöd, örök hálára kötelezed. Soha többé nem lő rád menlátod, elhalmoz majd hálájával és káposzta levelekkel. Tapsifüles nem tudta, mitevő legyen. Mindig gyávasággal vádolják, itt a jó alkalom, hogv bebizonyítsa az ellenkezőjét. Amellett meg, mint róka koma mondja, ezzel a tettével megszerzi a veszélyes ellenség, a vadász örökbarátságát. Soha az életben nem kell többé bátornak lennie, mert nem lesz többé félelemre oka. — Ne félj! — biztatták mindannyian és óvatosan a fák mögé húzódtak. Tapsifüles vakmerőén a vadászhoz ugrott, szájába Felállt Ördöng, lábujjhegyre állt, úgy hogy habteste folyondárként kúszott fel urához, karjával átölelte nyakát és úgy kacagott fülébe: — Oh te, oktondi te! Hiszen magadat cáfolod, minden szavaddal! Magad mondtad: a többi mind csak teremtmény ... és engedelmeskedni a szolga sorsa. De Te? Téged ki teremtett? Te ott voltál a mindenek mélyén, mikor még semmi sem volt... te egy voltál vele . . . tehát öröktől fogva vagy! Te meg ő! Ti ketten egyformák vagytok! Sőt! Te vagy a hatalmasabb, hiszen, amint mondtad, amig te nem akartad, nem tudott alkotni! Te voltál az ok, ami tétlenségre kárhoztatta! Miért alázod hát meg magad előtte? Hiszen te egyenlő . . . nem! Te erősebb vagy nála! Ráhullt szájára Ármány és a nekirendelt asszony csókjától elbódultan dőlt felhőnyoszolyájára, már nem gondolkozott, már nem törődött semmivel. Két fekete szárnyával beborította és ölelésével megremegtette az eget. Nem mertek csillogni a csillagok, szellő sem rebbent, tenger sem hullámzott, nehogy megzavarják a szerelmeseket. Megállt az Idő kereke is és álomba zuhant Ég Föld minden lakója. A Csillagtalan éjszakában aludt mindenki, csak Ármány és Ördöng voltak ébren. — Látod? — suttogta két csók között Ördöng. — Milyen hatalmas vagy! Ha akarod, elpusztíthatod az egész világot! — és Ármány először emelte fel fejét büszkén a mindenség fölé. Végül is Boldogasszony rázta le magáról a varázslatot. Megindította időkerekét. Ezerévig vagy kettőig állt meg a világ folyása? Maga Boldogasszony sem tudta! így hát nem szólt senkinek, csak felköltötte Pitymalatot, uj nap virradt az égre, mintha semmi sem történt volna. Kedves Asszony beborította fejét égszin fátylával és elindult megkeresni a zavar okát. Ármány felhőpalotájából eléje futott szép húga, Ördöng és ujjongva mutatta, most született kicsiny leányát: — Vágy a neve, néném! És ő a legszebb az Ég lányai között! Karjára vette az égi-bimbót Boldogasszony és sugárzó mosolyával megáldotta. — Igazad van! Ég összes ajándéka között Vágy a legszebb, legnagyobb. Az ő csókjára dolgoznak majd az emberkék, ő vezeti a mindenséget, hogy szebb és jobb és tökéletesebb legyen! De amilyen áldás, olyan átok is lehet, ha hiába való vágy emészti keblünket. Vágy felemelhet és tönkre tehet! Mert szépek gyermekeid, Ördöng, csak vigyázz rájuk. Neveld őket jól! Mert veszélyesebbek még Időanya gyermekeinél is. Viszály, Harag és Irigység már nem egyszer felborította az Ég békéjét! — Oh azért fiuk, hogy csintalanok legyenek. Ég békéjét a te fiad is felborította már. De Vágy? Vágy lány és ő lesz Ég legnagyobb ajándéka! — Úgy legyen! — sóhajtott fel Boldogasszony és elbúcsúzott, de Ördöng sértett anyaságában sötéten nézett utána. VII. NÖVEKEDJ FÖLD Istenfi növekedését nem méri idő! Ami ruhát reggel Világügyelőre adott anyja, kinőtte azt estvélig! És, ahogy nőtt, növekedett, úgy erősödött mellereje, hátereje. Már nem játszott egésznap szépen szaporodó báránykáival, már 118
