Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

nem elégedett meg a Csodaszarvas simogatásával, hátára ült, körülszáguldozta vele a Földet, megnézett magának mindent.

Addig, addig nézett magakörül Világügyelő, amig csak meglátta az eget. No, ha meglátta, nem is nyugodott addig, mig csak fel nem fedezte Isten láncát, az ezüst láncot, ami összekötötte a földet az éggel! Egy szép napon aztán mit gondolt, mit nem? Én azt bizony nem tudom, de az tény és igaz, hogy nagy fába vágta a fejszéjét! Elhatározta magában, hogy ő bizony felmegy az égbe! Megnézi, mi szép vagyon az Ég mezején, csillag rétjén. No, ha elhatározta, neki is fohászkodott menten, mászott felfelé az ezüst láncon. Mászott napkeletkor, lecsúszott napdelelőn. Kúszott felfelé napnyugvásának idején, visszaesett csillagnyiláskor Abba hagyta százszor, ujrakezdte százegyedszer, de akárhányszor újra kezdte, hiába tette! Hátereje elhagyta, mellereje elhagyta, csak visszahullott a Földre.

Nem tudta Kutu Ten, sirjon-e, nevessen-e hasztalan erőlködésén? Ilyen nehéz, ilyen mérhetetlenül nehéz földfiának feljutni az égbe?

Azt sem tudta a gyermekisten az égbetörőt nézze-e vagy Ördöngöt figyelje-e? Mert Ördöng is vergődött, kínlódott napkeltétől, napnyugtáig. Le-lebukott tenger mélyébe, mig csak tüdeje, mig csak szive bírta. Ha aztán sokidőre Hullám segítségével felszínre vetődött, inkább holtan, mint elevenen terült el Föld partján. És inkább holtan, mint elevenen feküdt Világügyelő ezüstlánc tövében.

így hát Vágyat kezdte figyelni, aki megosztotta idejét mindakettő között. Most előrehajolva kémlelt anyja után a mélybe, majd hátraszegett fejjel nézett Világügyelő magasbatörésére. De akár lefelé nézett, akár felfelé bámult, mindenképpen csudaszép volt Vágy! És akire csillagszemét vetette, azt terve elérésére sarkalta. Ha aztán magatehetetlenül elterültek a Föld hátán, gyermek módján futott egyiktől a másikig, itt levegőt legyezett a megkínzott tüdőbe, ott letörölte a fáradtság sajtolta verítéket és ime! Csókjára feléledt a lankadt, kezenyomán uj erőre kapott a kimerült. És újra kezdte égfelé vezető útját Világügyelő, újra a mélybe bukott Ördöngasszony. És minden újrakezdésre egy arasznyival magasabbra, egy arasznyival mélyebbre jutottak.

Nem tudta az isteni gyermek, melyiket sajnálja jobban? Amint sajnálgatja a hasztalan erőiködőket, Világügyelő arasznyira volt már az ég peremétől! Csak egy arasznyira! És épp most hagyta el újra mellereje, hátereje! Megsajnálta a gyermek és utána kapott! Egy kis erőlködés, egy kis ragaszkodás és égmezején állt a föld fia!

Kicsinyt lihegtek, kicsinyt pihegtek ők ketten, aztán egymásra néztek, felkacagtak és megfogták egymás kezét. No, ha megfogták, nem is engedték el egyhamar! Inkább úgy bandukoltak kézenfogva az ég mezején, csillagrétjén. Ég urának egyszülötte mutogatta földanya fiának az alsó ég szépségeit. A hatalmas csillag kaput, mögötte a szérüs kertet. Elbeszélgettek a csillagrendet vágó Kaszással, megkóstolták Sánta Kata ételét. Ittak a Vályú vizéből és terelgették a Pásztorral a felhő bárányokat. Körüljárták az Idő kék kunyhóját és játszadoztak Szélikével és Szellőcskével. Bekandikáltak Ég sátrába, megnézték alvó lányait, jártak réz erdőben, ezüst erdőben arany erdőben. Csodálkozott Világügyelő az ezeregy virágon, a szálló lepkéken, daloló madarakon. Közelről vizsgálta meg a Göncöl szekér kerekeinek küllőit, sétálgatott Tápió várában. Felkeresték Ukko apó hét ajtóju, hét lakatu házát és birkóztak lányával, Medvével. Hallgatták a napcsikósok énekét és megsimogatták a napkapta a vadász fülét és rántott egyet rajta.

A vadász felriadt álmából.

— Nyúl! — kiáltotta meglepetten és ösztönszerüen szaladt a puskájáért. Ekkor nagy égzengés, recsegés, ropogás közt belecsapott a villám abba a fába, amelynek tövében az imént aludt. Mintha kettészakadt volna a föld, hogy elnyelje az erdőt vadastul, vadászostul, mindenestül.

Jó idő eltelt addig, mig a vadász magához tért a nagy ijedelemből.

Tapsifüles egy kiálló kő mögött lapult.-— Bújj elő — biztatta suttogva róka koma. — Fogadd a vadász hálálkodását. Ha most nem lát meg, nem ismer meg a jövőben.

Tapsifüles félénken előbujt.

— Ni, a nyúl! Neki köszönhetem megmenekülésemet — szólt örvendve a vadász. Arcához kapta puskáját és célba vette a tapsifülest.

Ebben a pillanatban újra nagyot dördült az ég, olyan nagyot, hogy a puska kiesett a vadász kezéből.

Tapsifüles megelégelte a dolgot. Nekiiramodott, úgy megijedt a vadász hálátlanságától, hogy talán még most is fut, ha azóta meg nem állt.

A vadász pedig megindult hazafelé.

— Kár, hogy az égzengés miatt elszalasztottam a nyulat — morfondírozott magában. — Ha lelőttem volna, méltó formában fejeztem volna ki iránta hálámat. Bundáját kitömtem volna és soha az életben nem váltam volna meg tőle, bármilyen nehéz sorba jussak is. A kitömött nyulat az almáriumra- állítottam volna, hogy mindig a szemem előtt legyen, ha otthon vagyok és megmutathassam barátaimnak is, elmesélve nekik, hogy mi-119