Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
— Oktondi Те! ■— csókolta le könyörgő két szemét Ármóny. — Nem asszony-dísznek szánta azt az Ur. Hol terelgetné nyáját akkor Világügyelő? Hol szülné Földi, szebbnél-szebb lányait? Hol kényeztetné, simogatná Csodaszarvast, Túr? — Bánom is én, hogy hol? — Biggyesztette le szépivü száját Ördöng. De, hogy csak fejét rázta Ármány, megalkudott volna kevesebbel is. — Hiszen, ha nem lehet, maradhat tenger ölén a Föld, csak az enyém legyen, egyesegyedül az enyém! — Ami nem az enyém, azt nem adhatom neked. Tudod te azt jól! Tengri bátyám igézte a Földet és fiának adta örök játékszerül. — No, ha tette, saját bajára tette! .—■ villámlott fel haragosan Ördöng babonás szép két szeme. — Akkor hát igéz te is nekem földet. Szebbet, nagyobbat. Avagy nincs neked is három fiad? Azok üres kézzel maradjanak? Mindig, minden csak Kutué legyen? Viszály, Harag, Irigység talán alábbvalók Kutunál? Szebbek, jobbak, ök bármelyik égfiunál! — és máris körül hízelegték fiai apjukat: — Igézz nekünk is földet apjuk! — könyörögtek, — mi is szeretnénk báránykákat legeltetni! — A lehetetlenségre ne vágyjatok soha! — rázta meg szép, komoly fejét Ármány. — Én nem igézhetek nektek semmit. Nem vagyok alkotó! No, csak ezt ne mondta volna! Haragosan pattant fel Ördöng, csak úgy rázta az indulat, arca egész eltorzult a dühtől: — Aztán miért nem? Talán külömbb Atta-Ten nálad? Mit tud Ő, amit te nem tudsz? Vagy te olyan hatalmas, mint Ő! Még szebb is vagy és talán okosabb is! Nem igazságos, hogy magát urnák tette mindannyiunk fölé! Ki kérte rá! Senki! Neked több hived van, mint neki! Ha harcra kerül a sor, a te sereged lesz olyan nagy, mint az övé . . . — ... és mindig veszteni fog. Hallgass, asszony, magad sem tudod, mit beszélsz! — karjába ölelte haragos párját Ármány, dacos ajkát édes csókkal bírta hallgatásra. Lágyan ölelte, ringatta, mintha csak makacs gyermek lett volna. — Kezdetben nem volt semmi, csak Ő volt, örök idők óta. Ö, az Ur. Ő feküdt mindenek mélyén és meg akarta teremteni a mindenséget, hogy legyen ég, hogy legyen viz . . . de valami mindig megakadályozta benne . . . Sokáig viaskodott önmagával? Rövid ideig viaskodott? Én azt meg nem mondhatom néked, mert nem tudom. De egyszer csak kebelébe nyúlt és kitépett onnan engem. Engem az Okot, aki eddig megakadályozta, hogy megteremtse a világot. Azóta vagyok. így születtem belőle. Ő az Igen, én vagyok a Nem. Ö a Fény, én vagyok az Árnyék. Kellek, hogy kiemeljem a világosságot, a jót, mint ahogy kell a mélység, hogy láthatóvá váljék a magasság. Ő az Alkotó, nem én! Mert, hogy Tent nem gátolta immár semmi és senki, megalkotta a világot. Arany nyilával belelőtt a semmibe és forogni kezdtek a remegő szemcskék, összetömörültek, viz és levegő lett belőlük. És akarta, hogy legyen világosság és amit akart az meg is lett. így született Nap és Éj és nemzették gyönyörű lányaikat. így született Hold és Éj és szülték csillagjaikat, igy Ger és Örvény és népesítették be az Ősvizet. És mikor az ifjú Isten kifáradt az igézésbe és először pihent le, meqálmodta a legszebbet, a legjobbat: Ég Nagyasszonyát! Boldogasszonyt! És mert olyan tökéletes volt, társakat álmodott hozzá, Téged és Földit és Délibábot, mind a heteteket! Ég és Föld lakói csak teremtményei Ata-Tennek. Ő a minden - ség Ura! — zokogták kórusban: mit kellene tenni, régi szépségünkért, hova kéne menni? Amint már túl voltak egy nagy csomó jajon, az eszükbe ötlött, mi segít e bajon. Illatozó szappan, finom hideg vízzel, három doktor Szarka tudásával ér fel! Lemossa majd róluk az a kozmetikát, s eltünteti végleg uj szépségük nyomát. Tényleg igy is történt. A patakban menten meg is mosakodtak szomorún mindketten. Nem voltak már szépek, csak ázott madárkák, de a kis fészkekben tárt karokkal várták. Haza is repültek vidáman, boldogan, s ez az oka hát, hogy mesémnek vége van. A vadász hálája A vadász egy tölgyfa alá heveredett. Nagyon fáradt volt már, két napja járta az erdőt, de hiába meresztgette szemét és hiába fülelt a fák neszező csendjében, nem akadt vad puskavégre. Mielőtt elaludt volna, puskáját óvatosan egy közeli tölgyfa törzsének támasztotta. Puskájával kereste kenyerét, féltette hát a drága jószágot. Alig hunyta be szemét, már aludt is. Horkolása felverte a fülledt nyári délután csendjét. A különös hangra csakhamar előlopakodtak az erdő kisebb vadjai. Óvatosan közeledtek, majd amikor látták, hogy a vadász nemcsak színleli az alvást, hanem szivvel-lélekkel fújja az álom trombitáját, félkörben a vadász köré csoportosultak. Ott volt róka koma sunyi ábrázatával, a szelíd őzike nagy, bámészkodó szemével, ott ágaskodott tapsifüles, két nagy füle mint egv óriási csokornyakkendő két szára emelkedett a levegőbe. A tölgyfa ágain pedig a madarak 117
