Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Kisimít majd rajtad ráncot, redőt völgyet. Miután nem voltam, el szeretnék menni, Mert, minek tagadjam, szép szeretnék lenni. Gyere velem, Sára, egyetlen barátom, Hogy mit tud a doktor, majd rajtad meglátom. Pintyö Sára szépen rendbehozta magát. tornyos frizurába rakta fel a haját, azután elmentek Szarka Agenorhoz, az erdőben hires szépítő doktorhoz. A- mint odaértek, bámultak csak szörnyen. Mi mindenen segít Szarka doktor könnyen. Fürj Pipi nagy orrát fitosra metszette, majd hozzájuk fordult: — hölgyeim, tetszett-e?! Pintyőné aszszonyság tán kvarcolni óhajt, avagy szép lábakért küldi tán e sóhajt? Hogy átváltoztassam a fülét meg nyakát? Avagy kiszőkitsem éjfekete haját? A Sármányné asszony fogyni óhajt talán, leadni pár dekát mellén, meg a hasán? Újjászületik majd, ha énhozzám eljár, s olcsó vagyok: az ár 100 mag, vagy tiz bogár! Nosza, Sármány Nelli, s Pintyö Sára mentek egy nagy gőzkamrába, hol vizesek lettek. Masszírozták őket gépek, kezek, lábak, mire kikerültek, nem hallottak, s láttak. Viszont megismerni nem lehetett őket, mint ahogy nem lehet sohasem a nőket. Sármány Samu igy szólt: — Nem kellesz igy, Nelli, ilyen orral inkább görlnek lehet menni! Pintyö Péter morgott: — Ejnye, fékomadta, az engedélyt erre ugyan hát ki adta?! És csak állottak ott, a megszépült delnők, fejük fölül mig elmúlnak majd a felhők. — Lám, most szép is vagyok, neki még sem tetszem! Ilyen peches madár nincs talán több az erdőn. egyszeriben táncra perdült Hullám és még Napisten ia kacagott. Túr rágyújtott pipájára és rákacagott ő is a párjára: Hej, de nagy boldság is szülőnek lenni! A szakajtóban csak bégetett valami, csak mocorgott valami! Világügyelő meg csak nevetett neki, csak gögicsélt neki. Végre is odament Földi, leemelte a kendőt a szakajtóról, hadd lássa, mi béget? Mi mozog benne? Hát Uram fia! Bárányka, fehérgyapjas, göndörszörü, rozsásorru bárányka feküdt a szakajtóban! Földi úgy elcsodálkozott, hogy még szájacskáját is tátva felejtette: Hogy változott a foszlós kalács eleven, élő báránykává? Mindentértőn mosolygott Túr és a patyolat kendőre mutatott: — Nem Boldogasszony kendője az? — kérdezte és már mindent értett Földi! Hálásan mosolygott fel az égre és Világügyelőnek adta a báránykát, hadd játsszanak együtt. Hogy látta, milyen jó barátságban élnek együtt a gyermek és a bárány, hamar, hamar dagasztani kezdett, legyen párja a fehér báránykának, szerető párja, mint amilyen neki is van! Ne búslakodjon árván, egyedül! De nem volt már lisztje egy szemernyi sem! így hát korpából dagasztotta, formálta! Még szarvat is formált neki, hogy szép legyen! Csak épp hátracsavarta, nehogy megsértse játék közben fiacskáját. Amint készen volt vele, beborította Boldogasszony kendőjével. Reggelre megint bégetett, mocorgott valami a kemence sarkán, fekete kos lett a kenyérből, szép fekete Kos! Előbb a szobában játszadozott velük Világügyelő, de istenfiak növekedését nem méri Idő! Nemsokára első totyogó lépéseit próbálta a Föld füszagu hátán és vele növekedtek, ügyeskedtek u bárányok is. Amikor legelni hajtotta őket, csatlakozott hozzájuk Csadaszarvas is, és fenn az alsóégben tapsolt örömében a kicsid-Isten: ■— Édesanyám, szeretném, ha sok, kis bárány legelgetne lenn a földön is! Legalább annyi, mint ahány bárányfelhő van az égen! Mosolygott Boldogasszony, és áldó kezét kiterjesztette a báránykák fölé: Szaporodjatok, sokasodjatok, hogy az Emberlakta világban, mindenütt ott lehessetek, ahol megelégedettség, béke és boldogság honol. VI. VÁGY SZÜLETÉSE Ezüst lánc, Isten lánca, kötötte a Földet az éghez. Ezüst láncon, Isten láncán, ringott, rengett a Föld. Tenger lágyan ölelte, a Nap sugara csókolgatta, Hold sugara simogatta. Ha északi szél fújt, délre lengett, ha déli szél fújt, északra ringott. Zöld füpalástjában úgy csillogott, mint ékkő az éganya kebelén. Rövid ideig nézte Ördöng? Hosszú ideig nézte? Én azt biz meg nem mondhatom, de egyszerre elfelhősödött szép, csillagszemé, éjfekete haját hátravetette és felült sötét felhőnyoszolyáján, patyolat két karjával átkulcsolta párja térdét, csudaszép arcát ölébe rejtette. Lenézett rá Ármány és mosolyogva simította végig nehéz hajfonatait: .— Mi kéne, ha volna? — kötekedett véle kedvesen. — A Földet szeretném, — nézett rá kérő szemmel Ördöngasszony. — Két keblem közé rejteném zöld ékkőként, hadd emelje ki mégjobban habnál fehérebb halmait. 116
