Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
lu tábornok maga irta, aki sajnálkozását fejezte ki, hogy jobb hirt nem közölhet, de viszont megírta, hogy hol található Pista Pesten. Azért nem irta meg eddig — irta levelében — mert szerette volna a fiút épségben és egészségesen visszaküldeni, azonban a körülmények másként alakultak. A levélhez egy Legitimation is volt mellékelve, Mme. Marguerite Tardy névre, amellyel Pestre lehetett utazni. Tardyné másnap már menni is akart, azonban a személyszállító vonatok az oláh csapatszállitások miatt 16-án nem közieked tek s igy az utazás 17-ére maradt. Akkor meg már nem kellett Legitimation. Budapest még csak most kezdett igazán ünnepelni. Az embereknek idő kellett, hogy újra megszokják azt a tudatot, hogy egészen magától értetődően érezhetik magukat biztonságban, nem kell félős sietséggel járni az utcán, nem fenyeget senkit sem az Országház pincéjének, sem a Batthyányi-palotának, sem a szigurancáknak semmiféle borzalma, Budapest kezdte kihúzni magát az egy esztendős gerincropogtató pokol után. Az utcák teli voltak emberrel. Ahol egyegy sastollas Horthy-katona megjelent, rögtön lelkes szimpátiatüntetést kezdtek a járókelők. A nemzeti hadsereg katonáit a szeretet ezer meg ezer látható és láthatatlan jelével halmozta el a bűnös, de megtért Budapest lakossága. Az utcák ugyan még igen siralmas látványt nyújtottak. Bedeszkázott kirakatok, kopott házfalak, hepehupás, piszkos utcák siránkozták a hosszú nyomorúságot, az emberek ruhája is irgalmatlan nélkülözésről beszélt, de az arcok ragyogtak, a szemekben bizalom csillogott és valami nagy feloldódással volt teli a levegő. Ujjongás sugárzott mindenfelé, mintha nem is november lett volna, hanem május, tavasz, feltámadás . . . Tardyné nem érzett, nem látott mindebből semmit. Dobogó szívvel csak azt a Muzeum-köruti házat kereste, amelyikben Davidoglu tábornok levele szerint Pista feküdt. Futva ment fel a lépcsőn, türelmetlenül várt, mig a csengetésre ajtót nyitottak. Néhány fuldokló sietséggel elmondott magyarázó mondat és már bent is volt a szobában, ahol Pista feküdt. Csontig lesoványodott arc, lobogó sötét szemek, nagyranőtt haj — ez volt Tardy Pista. — Kisfiam! -— Tardyné hangja a megrendültség, a kétségbeesés sikoltása volt. — Anyu! A Pista hangjában nem volt más, csak meleg öröm. Tardyné odaült a kisfiú ágyára, a szeme teli volt könnyel. Megsimogatta a borzas fejet, megcsókolta a fehér homlokot. Mondani nem tudott semmit. — Kisfiam! Kisfiam! — Egyre ezt hajtogatta. Pista megfogta az anyja kezét. A keze vékony volt, sovány, csupa csont és bőr és fehér, mint a viasz. Csak az erek kéklettek rajta, meg egy vörös esik lángolt kezefején keresztül. Tardyné megfogta a fia kezét. — Hát ez, kisfiam? Mi ez a vörös esik itt a kezeden? Pista odanézett a kezére. — Tudod, Anyu, mikor ütöttek nagyon fájt és . . . odakaptam. És a bot a kezemet érte. De már nem fáj — tette hozzá sietve, mikor látta, hogy anyja megint sírni kezd. Felnyúlt és simogatni kezdte az anyja arcát. — Hát ne sírj, ha egyszer mondom, hogv nem fáj! És különben is . . . visszaadom én még ezt egyszer, ne félj! Tardyné két napig maradt Pesten, aztán hazautazott, mert szólította a kötelesség. Két hét múlva, mikor már valamennyire összeszedte magát, hazaszállították Pistát Zsércre. XX. Egy esős áprilisvégi délután levelet kapott Bivaly. Pontosabban az V. osztály kapta, de Bivalynak címezték. A levelet Tardy Pista irta Zsércről. Pista megírta mindazt, ami körülötte történt tavaly szeptember óta, mióta nem vették fel az egri gimnáziumba. Kedves Bivalykám! Ott kezdem, amikor tavaly szeptember 2-án délelőtt azzal váltunk el egymástól a Primuszudvaron, hogy másnap költözködöm hozzátok a Tolvay néni diákszobájába. Nem tudom, emlékszel-e még rá, hogy milyen nagy zajjal kerestek aznap az oláhok egy kémet, akinek azonban sikerült megszöknie. Amint bizonyára hallottátok, egy gyerekkel szökött meg. Nos, az a gyerek én voltam. Azt azonban már bizonyára nem tudod, hogy nem vettek fel az ötödikbe s igy a miskolci gimnáziumba voltam kénytelen beiratkozni. Nem sokáig jártam azonban oda se, mert október közepén az oláhok elfogtak, felvittek Pestre és úgy megvertek, hogy több mint 6 hétig feküdtem utána, sőt utána hónapokig kellett erősödnöm, 107
