Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Kurucdalokból, ismeretlen költő: A Rákóczi nóta (1708) Jaj! régi szép magyar nép, Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Mire jutott állapotod — Romlandó cserép. Mint egy ékes eleven kép Voltál ollyan szép. Magyar nép! . . . De a sasnak körme között Fonnyadsz, mint a lép. Szegény magyar nép! Mikor lészsz már ép? Megromlottal, mint cserép, Jaj hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép7 Tai, Rákóczi. Bercsényi, Vitéz magyarok vezéri, Bezerédi! Hová lettek magyar népnek Élő tiiköri. Nemzetünknek hírszerzői. Fényes csillagi. Ócskái? ! . . . Az ellenség mindenfelől Őket emészti, Űzi, kergeti, Búval epeszti, Közinkben sem ereszti,, Jaj, hát szegény nemzetünket Miképen veszti! Egy idő múlva hallani lehetett, hogy fortyog a viz. Tóderik eltette a baltát, a reszelőt és a fenkövet, s leemelte a polcról a málélisztes zsákot. — Bükköt tégy rá — mondotta. És ezzel elkezdődött az este középső része, a bükkfatüz. Sárga és fehér lángok sisteregtek pokoli táncban. Tóderik két nagy szőrös kezéből ünnepélyes lassúsággal eregette bele az aranyszínű kukoricalisztet a fortyogó vízbe, Édeskés puliszkaszag töltötte meg a házat és az égő bükkfa langyos illata. Aztán elkészült a puliszka is. Túrót vettek hozzá a deberkéből, és enni kezdtek. Vetettek még néhány bükkhasábot a tűzre, hogy melegedjék jól át éjtszakára a ház és a kemence. Lassan ettek. A fazekat odatették a padra, melléje, tiszta törlőre a csípős téli túrót. Tóderik minden falat után nagy fekete kezével belémarkolt a fazékba, teletömte puliszkával a száját, aztán a túróba markolt, és begyömöszölte azt is a puliszkához. Lassan mozgott a szája, csámcsogva, sokáig forgatva nyelvén az izes falatokat. A leányka egyik kezében nagy darab puliszkát tartott, abból harapdált csillogó fehér fogaival, mint az egér. Néha két kis ujjával belecsipegetett a túróba. De szeme, mimtha bűvölve lett volna, tovább is a lángokon maradt. Némán ettek és sokáig. Meleg pára és jó vacsora szag töltötték meg körülöttük a levegőt. Hallgatták a tüzet, és a gondolataik lassan elálmosodtak a melegtől, az evéstől és a tűz látásától. A leányka fejezte be előbb. Fölállt a padkáról, odament az ivókorsóhoz, és ivott. Aztán odatette a korsót az öreg elé. Majd kisirült az ajtón, megjárta magát a ház körül, arcát, kezeit megmosta a hóban. Sötét volt nagyon. Hideg, nyirkos, fehér sötétség. Megborzongott, és visszafutott a házba. Az öreg még mindig evett. Lassú nyugalommal, szinte kérődzve csámcsogta az ételt. Az erdőn élő magányos ember ünnepélyességével végezte ezt a szertartást, mint aki tudja, hogy ez az alapja mindennek. A járásnak, a fadöntésnek, az egész életnek. A leányka megtörülközött, aztán levetette a bocskorait, és a fekvőhelyéhez ment. Felrázta kissé a szalmát, eligazította rajta az ócska pokrócot, ráteritette a nagy nehéz bundát, és lefeküdt. Arccal a tűznek. Kicsit mocorgott még, lehúzta a szoknyácskáját a bunda alatt, és kioldotta a katrinca madzagját is. Aztán már csak feküdt mozdulatlanul a birkaszagu bunda alatt, és bámulta a kemence nagy nyitott, vörös száját s benne a lángok ideges játékát. Tóderik befejezte az evést, a fazekat, a túrót és a megmaradt málélisztet visszatette a polcra, leoldotta a bocskorait, megkaparta a parazsat, és kiválasztott néhány vastag égerfa tönköt. Azokat gondosan, szinte ügyelve tette be a kemencébe, szakasza: az égerfatüz. Most már csak egészen apró kis vörös lángocskák bújtak ki a fából. Eltűntek, újra megszülettek, nyaldosták a szívós rostokat, és a kemence elkezdett nyöszörögni, sóhajtozni, mint a haldokló. Ez a sistergő nyöszörgés már az álmos és hosszú éjtszaka hangja volt. Az éjtszakáé,, a téli éjtszakáé. Amelyik nyúlós és hideg és végtelen. Amelyik nyirkos sötétje úgy tapad a világra, mintha örökre odanőtt volna. Elnyeli a tárgyakat, a vonalakat, az életet és a valóságot. Csak a kályha ajtajának halványan pirosló négyszöge az egyetlen valóság benne, a nyöszörgő, szijjas égerfarönk, a hamu alatt megrokkanó parázs, mely megőrzi a tűz lelkét, amíg megjön a reggel. Alvás váltakozik az ébrenléttel, visszatér rendre a múltból ez, meg az. Képek szineződnek az éj nyirkos fekete palettájára, amig a nyúlós idő nyirkos álomronggyal rendre le nem 54
