Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
törli őket megint. Szuszogás, álmos mozgolódások, vacogás és füstszag: ez az égerfatüz szakasza. Tóderik lassan kifüzte a bocskorait, egyenként kézbe vette őket, megvizsgálta s felakasztotta száradni a kemence fölé. Lábát kigöngyölte az izzadtságszagu nyirkos kapcák közül, száradni aggatta a kapcákat is, és sorra dörzsölgette a lábujjait. Nyújtózkodott és ásított. Levette a polcról a faggyút, megkente vele a birkabőrmellényt, szuszogott, szöszmötölt még keveset erre-arra, azán egy mély sóhajjal leült a fekhelyére. Újra ásított. Megeresztette a nadrágszijját, hajjaj — sóhajtotta még egyszer — aztán lassan végignyult a fekhely recsegő szalmáján. Magára húzta a barnára vénült csergét, s odaszólt még a leányhoz. — Alszol? A másik fekhelyről nem iött felelet. De nem is várt rá. Arcára borította a birkabőrmellényt, sóhajtott alatta még egyet, aztán már csak a szuszogása hallatszott, egyre mélyebben, egyre hangosabban, ahogy lassan aláhanyatlott az álomba. Nagy puha csend terült a házra, az erdőre, a hegyekre. Szinte hallani lehetett a hóhullást odakint, ahogy hullott, hullott, sűrűn és puhán, szünet nélkül. A leány félig lehunyt szempillák alól egyre a kemenceajtó vörös izzását nézte. Aztán egyre kisebb lett a vörös folt, egyre kisebb és egyre távolabb, egyre nyúlósabb az idő, a sötétség és a csönd .. . mig lassan mindent elborított tompa öntudatlansággal a végtelen éjszaka, mint egy mély fekete hullám. A mohával betömködött gerendarések között benyúlt egy láthatatlan hűvös kéz. Hamut takart a parázsra, és megérintette az alvók homlokát. Azok összegüzsörödtek az érintésétől, és álmukban szorosabbra húzták magukon a bundát. Nőtt a hó. Naponta kétszer is el kellett lapátolni, hogy mozogni lehessen a ház körül, a fához és a vízhez. A világ arca megváltozott. Törpébbek lettek a fák, guggonülők, mint az öregemberek. A tisztás elszórt apró fenyőit mintha varázslat söpörte volna el, megnyúlt a rét fehér abrosza, mélyen benyúlt a bükkök közé, le a patakig majdnem. A patak elveszett. Csak egy keskeny fekete esik mutatta a nyomát, mintha roppant kígyó csúszott volna tova a hóban, az égerek alatt. Az Urszu dübörgése tompán szólott, mintha a föld alól jött volna. Mintha roppant pöröllyel döngettek volna egy eldugott földalatti ajtót. Vak fehérség terpeszkedett a hegyoldalakon, és még havazott egyre. Harmadik nap délutánján aztán megjött végre a szél. É- szakról jött, s úgy süvített lefele a Bisztrón, hogy megdidergett belé a levegő, s a hópelyhek vad kavargásba kezdtek. Néhány fa fellázadt, s ledobta magáról a hó súlyos bilincsét. A bükkök kezdték, később átvették a fenyők is a forradalmi hangot. Bugás, suhogás támadt az erdőn, s nagy fehér lepedőrongyok cafatjai szakadoztak alá tompa puffanásokkal. A felhők csapatokba sodródtak, a puha pelyhekből apró, éles jégszemek lettek, melyek szinte vízszintesen csapódtak be a fák közé. Eszeveszetten rohantak délnek a megriasztott felhők. A hegyek lassan feltisztultak, ezüstdiszben, és behavazott szemmel pislogtak alá. Később a havazás is elállt, és estére felragyogtak a csillagok. Egész éjt szaka süvöltött a padláson a szél. Búgott az erdő, a fák recsegtek. Fütyölt a gerendák között a hideg levegő, érezni lehetett, ahogy végigborzolt a fekhelyeken. Tóderik többször felkelt éjtszaka, és fát vetett a tűzre. Olykor bükkfát. Kellett a meleg. Reggelre csönd volt. Pattant az ajtó, amikor kinyitották. Vékony volt a levegő és kék, mint az acélpenge. A hó csikorgóit a bocskor alatt, és ragadt a kézhez a fakilincs. Fent a Macskakő fenyőit jéghideg aranyseprüvel söpörte végig a fel-Arany János: Itthon Mint a madár a fészkére, Szomju vándor hűvös érre, Mint a gyermek anyaölbe: Vágyom én e nyájas körbe. Itt, enyelgő kis családom Közt, van az én jó világom; Künn borong bár a magasban: Itt örökké csillagos van Csillogó szem, mosolygó ajk: Ez az, amit szivem óhajt, S küszöbömet átallépve, Ez derül itt énelémbe. Szivem ifjúi, gyermekké lesz: Kis örömet nagynak érez, Körülem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked. fis felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre: Mi nehéz súly függ e vállon. Nehogy kedvök bura váljon. Gyermek szívvel, öntudatlan Nyugszom meg e gondolatban: Hogy övéit el nem hagyja, Ki mindnyájunk édes atyja. * La Fontaine: A tücsök meg a hangya A tücsök dalolt egyre, bár Izzott a nyár, Úgy hogy mikor jött a komor Tél, része gond volt és nyomor: Még egy picinyke kis darab Legye, vagy férge sem maradt. Hát ment is a Hangyához át Elpanaszolni nyomorát, És kérte, adjon néki kölcsön, Zsákjába egy kis magot töltsön, Uj aratásig legalább. "Majd megadom, lesz erre gon[dom, Nyáron, tücsök-szavamra mon[dom. A tőkét meg a kamatát.” Bosszantja a Tücsök kalandja, Nem is adott magot a Hangya. De ezt kérdezte végre tőle: "Mit tettél a meleg időbe?” "Éjjel-nappal munkába voltam. Eünek-fának folyton daloltam. Daloltál? rendbe van, komám, Akkor ma táncolj, szaporán. 25
