Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
rüt az ajtónak, leült a küszöbre, s nézte a havazást. Sűrűn, egészen sűrűn hullott. A patak fái látszottak még, de az Urszu oldalára már mintha fehér szőnyeget lógattak volna alá az égből. Néma és mozdulatlan volt a világ. Megtapogatta havat. Puha volt és szinte langyos. Egy marékra valót a tenyerére vett, s nézte, hogyan olvadnak szét lassan a kis fehér kristályok a tenyér rózsaszínű bőrén. Felkelt, és turkálni kezdett az ösvény szélére lapátolt hóban. Majd gombolyagot gyúrt és gurítani kezdte. A gombolyag hihetetlen gyorsasággal nőtt, majd hirtelen szétesett három darabba. Újra kezdte. Végül sikerült egy nagyobbacska hengert összehoznia, azt felállította, nyakat tett neki és fejet, nagy elálló fülekkel. Kacagni kezdett, és egyszerre mérhetetlen jókedvet érzett magában. Felmarkolta a havat, összegyúrta keményre, s hátba vágta vele Tóderiket. Az éppen a harmadik ösvényt lapátolta, lefele a vízhez. A hólapda nagyot puffant a hátán. Abba hagyta a munkát, fölegyenesedett, és hátra nézett a leánykára. A gyermek még akkor is kacagott. Arca piros volt, szemei csillogtak, borzas szőke haját ellepték a hó fehér pihéi. Tóderik egy pillanatig tűnődve nézett rá, aztán lassan lehajolt, maga is belemarkolt a hóba, gombolyagot gyúrt, s belehajitotta a leányka nevető arcába. Szeme, szája megtelt vele. Köpködött, fújt, mint a kismacska, és úgy kacagott hozzá, hogy csengett tőle a völgy. Két kézzel kapott bele a hóba, úgy zúdította a puha fehér gombolyagokat vissza az öregre. Az még egyet-kettőt visszadobott, aztán hátat fordított neki, és lapátolt tovább.- Hordj be fát, — morgott rá egy idő múlva — legyen bent két napra való. A gyermek abbahagyta a játékot. Kivörösödött kezeit megtörülte tarka katrincájában. Arca egyszerre komoly lett. szinte megöregedett hirtelen. Fölnézett az égre, melynek fehérszürke fészkéből egyre hullottak átláthatatlan sűrűséggel a hópelyhek. Eszébe jutott a sötétség, az este és az éjszaka, a vacogtató hideg a fekhelyen és a jó meleg tűz. Szinte futva ment a farakáshoz. Vékonyka karjait fölrakta aprított fával, egészen álláig, és futva vitte be a házba. Aztán újra kiszaladt, és hordta, hordta, egymásután, az illatos fenyőhasábokat, a kemény bükköket és a szijjas égereket. Mikor már bent volt két napra való, akkor hozzáfogott a felrakáshoz. A kemence mögött, szép gondosan egymásra rakta őket, külön a fenyőt, a bükköt és az égert. Mire elkészült vele, Tóderik is bejött. A lapátot betámasztotta a fal mellé, bocskoráról leverte a ráragadt havat, s a küszöbről még egyszer visszanézett a havazásba. — Ha nem jön a szél, három napig eltart — morogta. Aztán behúzta az ajtót. Egyszerre sötét lett a házban. Szürke és nyirkos sötét. Hűvös sötét, a leányka megborzongott tőle, és öntudatlan védelemkereséssel a kemencéhez ment, megkotorta egy görbe ággal a parazsat, és száraz fenyőt vetett reá. A tűz pattogva mart bele a gyantás fába, sárga lángnyelv nőtt elő belőle, és kapaszkodott egyre feljebb. Vörös szikrák pattantak. A kemence duruzsolni kezdett, és fénypászmákat dobált szét a falakra. Tóderik leverte sapkájáról is a havat, szögre akasztotta, birkabőr mellényét levetette és száradni földobta a kemence fölé. Megnézte a fát, számba vette tekintetével a fenyőhasábokat, a bükköket és az égereket, és bólintott. — Jól van. A polcról leemelte a nagy fazekat, vizet töltött belé, s föltette főni. Majd reszelőt és fenkövet vett elő, leült a kemence elé, a kis székre és megfente a baltát. Reszelt, köszörült. Hoszszu-hosszu idő telt igy el. A leányka a padkán kuporgott, mint egy kismacska, és a lángokba bámult. Mutogatja magát, mintegy Kényes gavallér. Nemzetünket kínzó pallér. Nem szán, mint hóhér: A kit ér: Addig vér — Migleg neki mindent nem ígér! Látod, mely kövér. Bőrében nem fér. Mégis csak mind többet tgér! Alig vagyon országunkban Miatta kenyér. Nézz reánk. Ur! a mennyből! . . . Ments meg. kérünk, minket ily Ellenségtől! [esni Ki a hires magyaroknak Vérébül épül. Ne hagyd ily dühös ínségtől - Rut ellenségtől — Németiül Gyaláztatni, mocskoltatni Az irigyektől Ily dölyfös néptül Kinzó eszköztől, Megfosztani nevétől — Mindenkoron győzedelmes Dicsőségétől! • Horváth Béla: Hajnali kivóqzé'■ Mezítláb, hajadonfőt Az udvaron agyonlőtt Rab egyet még vonaglik, Mint egy sóhaj, csak annyit. Dróttal van megkötözve. Azért nem roskad össze, Csak megroggyan a térde. Jaj. vége van már, vége. De nvomorult cölöpién Kmvul a szent örök fény, Szétloccsant homlokába Csorog a nap sugára, Véres és vad tarajjal Süt homlokán a hajnal S forróbb ez a kegyes fény. Melegebb, mint a vére. Ragyog lecsugló testén S koszorút köt fejére. Meghalt, mivel keresztény, K’ontatott a vére. Uram, Ítéletedben Emlékezzél nevére! 23
