Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Én ... vagyis ... a sárga pillangó ... A báró mégjobban összeráncolta a homlokát. — Nekem itt sehogyansem tetszik, hallod-e? Vidd át, oda ni, a túlsó oldalra! Értetted? Holnapra ott legyen! Tóderik állt. A leányka szeme kerekre nyílva bámulta a bárót. Az emberek vigyorogtak. De az urak közül nem nevetett, még csak nem is mosolygott senki. Mind keményen és szigorúan néztek Tóderikre, akárcsak a báró. Nem értetted? Holnapra vidd át a túlsó oldalra! Ha nem: lebontatom az egészet! Halálos nagy csönd lett a szavak után. Tóderik lassan fölemelte a fejét, és egyenesen a báró szemébe nézett. Belenézett mélyen. Aztán legyintett, és elfordult. Ekkor megszólalt a Sándru-fiu. — Hé, ember! Kérd meg a kegyelmes báró urat, hogy adia kölcsön azt a két bivalyát, amivel áthúzhatod! Az urakból kitört a kacagás, de egyszerre gyermeksirás hasított bele a jókedvükbe. A kislány sirt. Kétségbeesett, szivettépő gyermekzokogással. A báró elkomolyodott, és oda ment a gyermekhez. — Ne sírj na. Hát úgy szereted ezt a csúnya házat? Keze kinyúlt, hogy megsimogassa a szőke fejet. De a kislány hirtelen kiegyenesedett és ráütött a kezére. Könnyes arca kigyult a haragtól. — Ne nyúlj hozzám! Rossz ember vagy! Rossz! A báró meghökkenve nézett a haragos gyerekre. Az urak közül sokan nevettek.- Nézd csak, a kis vadmacska! De fölvágták a nyelvét! Ebből is jóféle feleség lesz! Hát még anyós! Ekkor odament a Sándru-fiu, leguggolt a kislány mellé, megfogta két vékonyka kis vállát, az arcába nézett, és azt mondta:- Ne sírj, te. Hiszen csak tréfált a báró ur. Nem akarja ő bántani a házatokat, dehogy akarja. Nincs nála jobb ember az országban, te! Ha nem sírsz többet, hozok neked egy mókust! — Igazán? — nézett rá komolyan a gyermek. — Igazán — bólintott a Sándru-fiu, s megsimogatta a leányka fejét — de azt mondd meg,hol vetted ezt az aranyszínű hajat, mi?- Nem tudom -— felelte, és már mosolygott — mikor hozod a mókust? — Elhozom, ne félj. De csókot is kell, adj érte. rr- Most? Már nevetett. Hamiskásan, mint a nagyleányok. Két kis karját a fiatalember nyaka köré fonta. — Egyet most, egyet mikor elhozom. Az urak nevettek, s tréfálkozva indultak Stefán után, a hegyre. A báró bőrmellénye zsebeiben kotorászott, és előhalászott egy ezüst forintost. - Nesze — nyújtotta oda a kislánynak — kelengyére való. A gyermek kerekre nyílt szemmel bámulta a csillogoó ezüstpénzt. — Vedd el, na — biztatta Sándru Bandi — s csókolj kezet a kegyelmes báró urnák. Látod milyen jó ember? Csókolj kezet gyorsan. Csilingelve nevetett a leányka. — De furcsák vagytok! Mért csókoljam a kezét, ha jó ember? Azt csak a papoknak szokás! S már a báróhoz is ugrott, két kis kezével belecsimpaszkodott a nyakába, s megcsókolta a kövér, szakállas arcot. A nagyur egy pillanatig úgy maradt, lehajolva. Két nagy vaskos kezével ő is átölelte a kislányt. Talán egyetlen fiára gondolt, aki ennyi idős lehetett éppen, amikor meghalt. De л;: már nagycn, nagyon régen történt. Azóta nem csókolta meg gyesnek az arcát. Az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog olyanon, amin azelőtt nevetett. Férfi és nő: két bolygó csillag a földön, amely örökké találkozni akar, de mindig és újra szétsodródik egymástól. (Arab közmondás.) A kacér asszony olyan, mint a szeszélyes időjárás: melegedni is lehet mellette, de könnyen kaphatsz hideglelést is tőle. (Norvég közmondás.) A jó Isten megtagadta a nőktől a humor iránti érzéket: ezért szeretik a férfiakat, ahelyett, hogy nevetnének rajtuk. Csupán egyharmad részéből élünk annak, amit megeszünk, kétharmadából pedig az orvosok . . . Vannak társaságok, ahol csak akkor indul meg a társalgás, ha egypáran már eltávoztak ... A nagy ember az egyedüllétet leginkább a társaságban érzi. Nem azon múlik, hogy milyen öreg valaki, hanem, hegy milyen öreg. A fenségest a nevetségestől egy lépés választja el. Milyen nehéz viszont ezt az egy lépést meg nem tenni... Közmondások A TÁNC FEJLŐDÉSE III. 15
