Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

A bölcs soha sem siet. Olyan, mint a teve, amely tudja, hogy kár sietni, mert útja mindig a sivatagba vezet.

(Arab közmondás.)

Sok asszony szája veszedelmesebb, mint a kígyó marása. Kétszeresen tud mérgezni vele: a beszédével és a csókjával.

(Arab közmondás.)

A csillagok az emberek számára fényeskednek, de az emberek nem akarják meglátni, mert mindig a földre szegezik tekintetüket.

(Arab közmondás.)

Nem mindig az a győztes, aki az erősebb. A legtöbb Csarnok gyávaságból és gyöngeségből követi el a legszörnyübb tetteket.

(Arab közmondás.)

Zöld pálmaliget a sivatag közepén: olyan, mint a bölcs becsületes és tiszta akaratú ember az élet Szaharájában.

(Arab közmondás.)

A beszéd nem azért van, hogy a csöndet megzavarjuk vele. A csend szebben beszél, mint a leghangosabb száj.

(Arab közmondás.)

A nő két szempontból mérlegeli a titkot: nem eléggé értékes, hogy megtartsa magában, vagy túlságosan érdekes, semhogy el lehetne hallgatni.

Közmondások

A TÁNC

FEJLŐDÉSE IV.

Aztán gyorsan fölegyenesedett, keze végigsimitott a szőke fejen, és halkan mondta:

— Eredj be, megfázol.

Megfordult, rántott egyet a puskaszijján, s gyors lépésekkel megindult Stefán után, föl a Macskásra.

A Sándru-fiu még visszakacagott a kislányra.

— Aztán jó légy!

A gyermek ott állt az ajtó előtt, mezítláb a hóban, s az ismeretlen ezüstpénzzel a tenyerén. Tiszta kék szemével mosolyogva nézte a távozó vadászokat s utánuk kiáltott,

— Aztán a mókust el ne feledd!

Hangja csilingelve szökdelte át a tisztást, fától-fáig táncolt, mint valami kis láthatatlan ezüstruhás tündér. Mig a Macskakő lábának hólepte nagy fenyői el nem nyelték.

Annak a vadászatnak az utolsó napján, fent a Tirimia középső üverében öreg galléros kanmedvét lőtt Éltető ur, a havasi király. A nagy behemót állat szügyben kapta a lövést, mégis volt még annyi ereje, hogy megforduljon, s törve, zúzva, akárha egy szikla gördülne lefele, belevesse magát a katlan sűrűjébe.

Még nem volt egészen vége a hajtásnak, mikor Éltető ur elindult a vérnyomon lefele. Élénkpiros, habos vér jelezte vastagon a medve útját. Kézben tartott puskával, óvatosan haladt az ur lefele. Néha megállt és kémlelte maga előtt a sűrűt. Tömötten álltak a fiatal fenyők, alig lehetett néhány lépésnyire látni.

Egy szikla alatt ott feküdt a medve. Nem élt már. Mozdulatlanul feküdt ott, mint egy nagy fekete gomolyag, ahogy fejjel előre belezuhant a hóba.

Éltető ur nekitámasztotta puskáját egy fának, bekecsét ledobta, s nekigyürkőzött. Kihúzta az oldalán fityegő keskeny nyuzókését, és elkezdte a medve bőrét szaporán lehúzni. Meleg

Alig készült el a jobb első lábával, mikor mozogni kezdett volt még a test, könnyen jött le a bőr róla, szinte játszva, valami mögötte a sűrűben. Kiegyenesedett, figyelt. De csak néhány pillanatig. Aztán megismerte a törtetéséről, hogy nem lehet más, csak ember. Nyúzott tovább.

Kis idő múlva hallotta, hogy az ember kilépett a sziklára. Állt ott, aztán lejött, Nem fordult hátra, hogy megnézze, ki az. Nem lehetett más, csak valamelyik hajtó. Hallotta, hogy leér. s megáll mögötte. Aztán mozogni kezd. Aztán valaki odalépett egészen melléje, lehajolt, és megfogta a medve hátsó lábát. Egy nagy fekete kézben villant meg egy kis görbe bicska éle, és szempillantás alatt végighasitotta a bőrt, talptól hasig.

Ekkor nézte csak meg az embert. Tóderik volt. Ott görnyedt a medve fölött, szó nélkül, feketén, és fejtette le róla a bőrt. Mégpedig olyan boszorkányos gyorsasággal, hogy Éltető urnák megakadt rajta a szeme.

— Sokat nyúzhattál már, hallod-e?

Tóderik csak éppen a szemét villantotta feléje, görnyedtéből. A keze meg sem állt.

— Nem mondom.

Aztán csak dolgoztak mind a ketten, szó nélkül. Mikor a négy lábával elkészültek, talpok, körmök, minden redben volt, akkor egyenesedett föl csak az Urszubeli ember.

— Szép medve — és köpött egyet hozzá.-— Megjárja — dünnyögött Éltető ur, aztán neki fogott a fejnek.

Mire elkészült vele, a többit már mind lefejtette Tóderik. Úgy hevert ott a nagy véres test hanyatt, égnek meredő karokkal-lábakkal,mint egy megnyuzott nagy darab ember. Késüket, kezeiket megmosták a hóban és még mindig nem szóltak egy szót sem. Aztán Tóderik botjára kötötte a nagy fekete bőrt, г<ту lógott rajta, mint e-*y i'kora juhászbundn, és megindultak fölfele. Elől az ur, mögötte Tóderik.

16