Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Tréfás sírfeliratok

Nem jó az legénynek Fokossal járnia,

Te mondád, jó néném, Bodó Amália.

Avval verték fejbe Öcséd: Bodó Gergelyt, Bár a kezdet engem,

A néhait terhelt.

Ж

Itt nyugszik az én anyósom, Megölte egy nagy szem som. — Keresztény testvér, ki ezt olvasod,

És él még az anyósod: Ültesd tele kerted sommal, Mert közös a sors mindnyájunkkal.

*

Gyáva lelkű papucshősnek Meg van az már Írva: Sárkánynyelvü arájával Kerül majd a sírba.

De itt ez a Gyüge Pista Szerencsés a sírba’,

Élte párja — bár itt pihen — Nem fejtől, fordítva,

Nem moshatja meg a fejét, Hacsak nem a lábát, így hát ez a Gyüge Pista Jól alussza az álmát.

*

Geszteny Bálint vót a nevem,

Pócsi búcsún lett gyászvégem:

Nagyhalászi két legények Vasalt lőccsel leütének. Csak elnyúltam, nem nyekkentem.

Sirat mátkám: Izsák Rózsa, Mert hogy ü hitt engem Pócsra.

A TÁNC

FEJLŐDÉSE II.

talán a Tirimián, felvonyitott a farkas. Valaki az emberek közül felfülelt.

— Hacsak ... kezdik már ...

— Itt a tél -— sóhajtott aztán.

A többi már aludt. Nehéz szuszogás töltötte be a levegőt.

Egy idő múlva súgva, rekedten megszólalt Mitru.

— Egyik comb a tiéd.

Tóderik botja újra megpiszkálta a tüzet. Lassan fölkelt, a farakáshoz döcögött, s néhány hasábot a parázsra vetett.

— És a szalonna? — kérdezte, amikor visszaült.

A plájász arca alig észrevehetően megrándult. Aztán sóhajtott.

— Amennyi a tarisznyádban elfér, elég?

Tóderik bólintott. Aztán elhevert, könyökére dűlt.

A hold már elhagyta a Bradulecet, s ott lógott halvány párák között az égen. Sápadtan csillogott a hó. Eltévedt szél érkezett lentről, s egy percre hallani lehetett a patakot.

— De a hasából — mondotta később.

A másik nem felelt. Égnek fordult arccal feküdt, szája nyitva volt. Borostás arcát megvilágította a tűz, s bajuszára akkor szállt alá egy fekete pernye.

Mélységes volt a csönd s az éjtszaka. Valaki ült az Istenszékén, s hosszú ősz szakálla köddel lepte a fenyveseket.

Azon a vadászaton a vécsi Nagyur valóban megnézte Tóderik házát. Mindjárt másnap, az első hajtás után. Ott jöttek le mindannyian az Urszun, s egyszerre csak szemközt állottak a kerek házzal.

— Ez az? — kérdezte a báró csodálkozva.

— Ez — felelte Mitru, aki mellette volt.

— Nincs egy szeg se benne — mondotta valaki az emberek közül — tiszta fábul készült az egész.

A báró átment a pallón. Mögötte Éltető ur. Csúszott a lehántott fenyőrönk a fagyottalpu csizmák alatt, a gemyeszegi gróf nem is mert reá menni.

— Ha a Macskást hajtjuk, lent is kell maradjon valaki — kezdte a mesét.

— Gyere csak át — intett a báró — Mitru, segítsetek a grófnak.

Ketten fogták meg, s úgy hozták szegényt. Majd bele nem fittyentek mindhárman a Bisztrába.

A kerekháznál nevetés fakadt. Csilingelő vidám kis nevetés. Mindenki odanézett. Szőke, kékszemü leányka állott az ajtóban, és nevetett.

— A te leányod? — kérdezte Tóderiket a báró.

— Enyim.

— Szép gyerek. S a feleséged?

— Nincs.

Furcsán mondta, morogva, mint a medve. A báró ránézett, s nem kérdezett többet. Odament a házhoz, megsimogatta a kislány szőke fejét, aztán megszemlélte a házat jól, kívülről, belülről.

— Furcsa ház — mondotta — a fenébe is, nagyon furcsa. Hol tanultál ilyet épiteni?

Tóderik vállat vont.

— Sehol.

Mikor már mozdulni kezdtek a hajtők, hogy felálljanak a Bisztra mentében, és Stefán is indult, hogy nyomot taposson az uraknak föl a Macskás nyergéig, akkor a báró egyszerre csak kihúzta magát, összeráncolta a homlokát, és szigorúan ráförmedt Tóderikre.

— A ház ellen nincs kifogásom. Azonban hallod-e: nem jő helyre tetted! Ki választotta ezt a helyet?

Tóderik lassan megforgatta a fejét, aztán a leánykára nézett. A leányka reá. Aztán megszólalt a leányka, de nagyon komolyan.

14