Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Wass Albert: Tréfás sírfeliratok A FUNTINELI BOSZORKÁNY (Részlet) Az urak számára a nagy kalibában rendeztek szállást. Középen égett a tűz. Öles bükkhasábok ontották a fényt és a meleget, lángját váltott emberek őrizték egész éjtszaka. Az urak körben hevertek, bundákon s takarókon, a gerendafal mentén. Ettek, ittak, tréfálták egymást. Aztán később politikára terelődött a szó, s akkor egy idő múltán rendre elaludtak. Az embereknek a szélvédő födél maradt, mely alatt nyáron a pakurárok alszanak, öles tüzet gyújtottak előtte, s vigyázták, hogy ki ne aludjék. A jó melegben még a birkabőrt is ledobták magukról, s úgy hevertek ott, ingben, a nyárról maradt száraz fenyőbojtokon szorosan egymás mellett, akár a birkák. Csak néha ejtettek szót. Favágásról, vadak dolgáról, tehénről, asszonyról, halálról. Betegségről, urak dolgáról, dézsmáról. Lassan s álmosan folyt a beszéd, néha hosszú időre elakadt, s csak nyögések és sóhajtozások hallatszottak, s a bükkhasábok pattogásai, ahogy a tűz vörös karmai tépdeste őket. A Sándru-fiu is ide telepedett, ehhez a tűzhöz. Eleinte az uraknál ült, mert hívták, s akarták, hogy ott legyen. De aztán a lassuló beszéd alatt, anélkül, hogy észrevették volna, szép csendesen kiodalgott a kalibából, ide a féltető alá. Bekecsére dőlve elnézte a tüzet, a lángok játékát, s túl azon a komor, szép téli éjtszakát. Hegyek s fák elmosódó körvonalait, s a csillagokat fönt, melyek mint valami nagy tűznek szikrái sziporkáztak magosán a világ fölött. Ahogy úgy félálomban elhallgatta a lassú, vontatott beszédet, tehénről, legelőről, erdőirtásról, olyan volt, mintha régi gyermekkora tért volna vissza. A juhok, a nagy napos legelők, a hűvös csillagos esték, a zsendice szaga és az orda ize. Valahogy olyan volt minden. Elhevert az emberek között, s érezte, hogy közülük való. így ültek ezek néha az apja mellett is, igy beszéltek, ezen a nyelven, ezekkel a szavakkal. Ha nyáron felhozta őket utjok a legelőre, s éjtszakára az esztenán maradtak. Mélységesen mély volt az éjtszaka. Szikrázva lobogott a tűz, halkult a szó s az emberek befele fordultak, önmagukba. Lomha hullámokkal hullámzott a csönd, mint egy nagy sötét tenger a hegyek között. Aztán lassan följött a hold, s a Bradulec tetejére kiült. A pojána szélén megnőttek a fák. Árnyak suhantak törzseik között. Túl, a Galonya katlanaiban párját hívta az öreg bagoly. Tóderik lassan Mitruhoz csúszott. Botjával megpiszkálta a tüzet. Szikrák szöktek föl, vörös szikrák, s eltűntek a csillagok között. A plájász lehunyt szemmel hevert. De nem hallatszott a lélegzete, nem aludt még. — Kibelezted? Tóderik hangja alig volt egy halk morgásnál több. Mégis felriadt tőle a másik. — Mit? És savószinü szeme kerekre nyílva meredt Tóderikre. — A disznót. Mitru szeme riadtan futott körbe. De nem figyelt rájuk senki. — Hallgass ... ! — Nana ...' — Te jártál ott? — Én. Egy ideig csak a tüzet lehetett hallani. S valahol messze, Utamat a sírig. Szabót fed e nehéz kő, Kicsi vézna embert; így hát bizony gyenge ő, Feltámadni nem mer. Nyújtsad, Isten, karodat, Mert ha nem, ő lent marad. * Négy fejet bevertem, ötöt agyon csaptam, De közben egy nagy kést Bordám közé kaptam. Piszkálta a bendőm, S meg nem állt a szívig, Piros vérem festi * Szomjas voltam, nagyot ittam: Méreg vót a vízben, így jár minden bolond ember. Ki bízik a vízbe’ Bort igyál hát, Nem jutsz a gödörbe! * Kérges Soma az ebadta. A jó Isten mért is adta. Keserűséget okozott apjának, Meg bánatot jó öreg anyjának. De azért csak ellettünk volna, Ha megmarad fiunk is a Soma. * A bányában követ emelgetett, így ment ki belőle a lehelet. A TÁNC FEJLŐDÉSE I. 13
