Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Szokody Tibor: Tőled kérdezem? — Az eső elmosta a vért a pesti utcán ?!...! Eszménk nemes volta soknam — néhány év múltán ... már semmit sem jelent? A pénz, nő varázsa, rabul ejthet-e téged? Legyen bármi ára — becsületed vagy néped — Mindegy?! — értük áldozod? Ily mélyre süllyedtél... Gazemberként lépsz elő? Ki élvezetnek él, — Kinek a szenvedő népe is érdektelen?! Most amig nem késő állj meg az útnak felén és térj meg —- mert félő nem lesz többé remény jobb útra — visszatérni! Az eső elmosta a vért a pesti utcán?! ...! Eszménk nemes volta Soknak — néhány év múltán már semmit sem jelent? (N.Y. 1958.) Szokody Tibor: Uzon rohant a zuhant fák. heverő sziklák, csonka tönkök között. A gyerek halott volt már a piros csergén. Halálküzdelmét könnyen oldhatta meg. Egy pillangó rászáll az örökkévalóság falevelére és néhány szárnylenditésse! egyensúlyozza magát rajta. Ennyi az egész. A z ökrök körbeverődtek körűié. Szagolták és tompán bömböltek, vörösretágitott szemekkel. Szarvuk összecsattogott. Az állati ösztönnek a megnyilvánulása nem ritka a havason. Uzon Farkas lihegve verte szét a csordát. A borzalmas állatfejek iszonyatra tartva nyugtalankodtak, fehéren bámulva, szilajul, a férfi lábnyomára szegzett szarvukkal szántották az ösvényt. A tőkeosztó emberek elborzadva nézték az ős, halotti pompát. Uzon számba se vette az egész világot. Dologhoz látott. Fűrészelt, gyalult. Újra elővette a lapos ácsplajbászt és reszketve rajzolgatta az elhunyt gyermek rövid határait a deszkán. Ködös szeme előtt sokszor elgörbült a fekete vonal. Csak akkor szepegett, szipogott kissé, г mikor egyik felől a kicsi vetőllőt, másik felől a veres guzsalyt tette melléje. Aztán őrt állott, mig mindenestől lemerült a sötétségben. Nagykésőre síró árnyék suhan be az ajtón. Az anya. Uzon nem szól, csak a szuroktányért r vujtja meg a kislány fejéhez. A cserepesre is tüzet tesz, a csüngő kormos láncra felakasztja az üstöcskét a vízzel és tovább bámul. Inge szétnyílik. Bozontos mellén játszik a cserepes lángja szép vörösen. Szivének fekete sugarai most változnak pirosra. A hallgatásban koppan a háztetőn valami. Felpillantanak. A ráhajló szép fenyőfáról lehullott egy toboz. Semmi más. Csak egy kicsi toboz. Csakhamar megérkezik a vénember is. Morog, sóhajt a kis halottnak, aztán csendes csoszogással ő is beül a góc alá a veje mellé. Szenet kotor, a tenyerén mérlegelve a pipára teszi, görbén gunnyasztva hallgat, mig feje, sz igazság örvénye elszrnderedik a hunyorgó zsarátnok felett. Az élők szájvonala elhalványodik a némaságtól. Időnként koppan a háztetőn a hulló fenyőtoboz. Közeledik Szentmihály napja. A lélek húrjain . . . Játszom a lélek húrjain ... melynek bus, — ködös múltja — kin, Néked is zengem dallamát, melynek minden akkordja — vád! Bánat himnuszt komponálok, mezítelen valóságot. A kiömlő vért, a könnyet dalolom most el a földnek! Az örök-ember fájdalmát Kit mint Krisztust — megtagadták! Keresztre feszitett testét Embertársak — kinevették! De valamit elfeledtek, — az órán múlnak a percek! A Dalnak vége — de visszhangja az alvókat — riasztgatja! Melynek minden akkordja — vád, Neked is zengem — dallamát! Melynek bus, — ködös múltja — kin Játszom a lélek húrjain! — (N.Y. 1957.) 1?
