Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
ügyes fiú ez és megadta az engedelmet, aludjék minden versenyző a palotában, de még jó vacsorát is adjanak nekik. — Több bajod nincsen, te legényke? — kérdezte a jókedvű király. — Egy volna még. Hadd őrizhessem én ma éjszaka felséged álmát! — Hát aztán nem leszel fáradt holnap? — Azt csak bízza rá:n felséged! Megér nekem a királyom egy éjszakai alvást! — No, hűséges is vagy, okos is vagy, majd meglátom, futni tudsz-e! mondta a király és megveregette a legényke vállát. Persze, hogy a többi versenyző először is a jó vacsora után nézett! jól is lakott mindenik a király kenyerén, de még hogy! Alig tudtak a szállásig vergődni, ott meg elfeküdtek, ki erre, ki arra. Majd próbálnak csizmát holnap! Az okos legényke nem vacsorázott, hanem ment a maga dolga után. Először is körülnézett s látta, hogy a királyi ruhatár onnan nyílik a folyosóról, ahol éjjel őrséget kell állania. Tetszett neki a dolog. Megivott egy pohár tejet, attól felfrissült egészen. Megvárta, hogy a király aludni térjen, el is oltsa lámpását. A legényke sem volt rest, bezárta a folyosó ajtaját, hogy oda senki be ne jöhessen, besurrant a ruhatárba és ott tett-ve! c jó órát. Aztán oadállott a királv ajtaja elé, rátámaszkodott a botjára és álló helyében olyan jót aludt, hogy csak a hajnalcsillag ébresztette fel. Akkor fogta a csizmát, amit a nagy útra választott és ment az indulás helyére. A többi akkor futott, rohant csizmáért, majdhogy össze nem verekedtek, kapták. ami akadt, próbára bizony nem maradt idejük. költ, szép fejét tenyerébe hajtotta, kristálygömbös jogarát balorcájához szorította, hét varkocsba font égfekete haja vállát borította. Gondolkozott. Állt előtte Túr, de megszólítani nem merte. Hosszú ideig állt ott? Rövid ideig várakozott? Én, biz azt meg nem mondhatom, de egyszer csak felnézett az Ur: — Már vártalak, öcsém! Mi hát szived, lelked kívánsága? — Kicsiny a föld nagyon, bátyám! Sétálgatni is szeretnénk asszonyommal, meg el-elüldögélni a házelötti kis pádon. De ki se mozdulhatunk. Mindenütt csak a tenger terpeszkedik és, ha haragos kedvében van Ger bátyám, bizony tajtékát az ablakomig veri! Még a belső szobában sem vagyunk előle biztonságban! Belenézett Tenkri khán mindentlátó kristálygömbjébe. Mit látott mit nem? Én azt meg nem mondhatom, de elmosolyodott, felsóhajtott és szólt: — Bizony mondom öcsém, igazad van! Elérkezett az idő! Menjen minden a maga utján. Te is menj vissza és jól zárj be minden ajtót, ablakot. Aztán ki ne nyisd reggel előtt, akár mit is hallasz, ha kedves az életed. No, megköszönte Túr az Ur iránta való jóságát. Leereszkedett az ezüstláncon Turvárába, le is zárta menten minden ajtaját, minden ablakát, pedig volt azon vagy száz is És lefeküdt aludni. Éjfél felé csak felkölti felesége: — Hallod-e párom, mi van odakünn? Hallgatózott Túr. No, ha hallgatózott nagy szárnyak suhogását, érctollak csattogását hallotta. — Hadd el szentem, mi közünk hozzá? Csak te ki ne nyiss ajtót, ablakot, ha kedves életed! Bizonnyal Isten Ur hírnöke, az érctollu, koronás Astur madár szárnyal odakünn. — Ha Ata Ten turulja kerülgeti várunkat, bajunk nem lészen belőle — nyugodott meg az asszony. El is aludt Túr, de kerülte az álom Földi szemét. Aszszony volt no, hát kiváncsi volt! Ajtót, ablakot nem mert tárni, de függönyrésen, kulcslyukán csak ki-kinézett. Amit látott, amit hallott, azt aztán elmesélte gyermekeinek, azok is az övéiknek, igy szállt a hir szájról szájig, én is öreganyámtól hallottam. Háromszor bukott tenger mélyébe az érctollu vöcsök madár. Tüdeje majd szétrepedt a nagy erőlködéstől, végül is szerencsével járhatott, mert egyszer csak elkezdett zuhogni, hullani valami odakünn. Mi zuhogott? Mi hullott. Azt ugyan az első asszony nem láthatta, nem tudhatta, igy tovább mesélni sem tudta. De a nagy csattogásra Túr is felébredt és szemüket sem hunyhatták be többé, nem hogy aludni tudtak volna. Pitymalatig Derengésig meg sem szűnt Turul madár szárnyának csattogása. Csak mikor már Hajnal uj eget festett az égre csendesedett el minden. Még várt egy kicsinyt Túr, de. hogy semmi sem mozdult odakünn, bátorságot vett magának és szélesre tárta ki ablakát! Hát uram-fia! Mit láttak? Amig csak szemük ellátott szélesen, barnán terült el a most született föld! Száritgatta nedves hátát a napfényben. No száríthatta is! Mert úgy elámult Napisten, hogy egyhelyben megállt, tovább menni elfelejtett! A tenger meg lágyan körülölelte, úgy dalolt neki. Meghallották tenger dalát mindenütt. A sellök, hableányok kikönyököltek a partra, Hullám Tajtékkal versenyt futott, ki tud messzébb jutni a föld belseje felé. Kicsődült az Alsó-Ég minden lakója, úgy csodálták a megnövekedett földet! Szél urfi vígan bokázott rajta, Délibáb ringott fölötte és felujjongott Földi 120
