Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
Isten Ur legkisebb húga! Ledobta lábáról puha saruját és suhanó lépésekkel végig táncolt uj birodalmán. Ég, csillag Kapujánál állt Boldogasszony és rámosolygott kis húgára! Felujjongott a gyermek, mert ime Boldogasszony mosolyára amerre lépett, amerre táncolt Földi, bársonynál puhább fü borította be föld hátát. — Jaj de szép! Jaj de csudaszép! — lelkendezett a gyermek és örömükben összecsilingeltek még a csillagok is! Földi, az első asszony, meg csak futott, csak táncolt, amig végestelenvégig puha, selymes, szélben lengő, napban fénylő, harmatot csillogtató, zöld füpalást borította a földet. III SZARVAS-ISTEN Csillag-mezőn szorgoskodott, Kaszás. Nagy, széles suhintással kaszálta a csillag-füvet. Nem nézett se jobbra, se balra, dolgozott. Nagy néha állt meg, hogy tüszőjéből elővegye a követ és kifenje kaszáját. Oly gyönyörűségesen pengette ilyenkor arany kaszáját, hogy még Szél urfi is elhallgatott! Felesége, Sánta Kata, ilyenkor beérte és étellel, itallal kínálta. Jó asszony volt Sánta Kata! Azért is sántult meg, ebédet vitt éppen urának és nagy szorgoskodása közben nem figyelt, elvágta lábát a kasza. Azóta tisztes távolból nézi urát. Illatos rendbe hullt a széna az égi-mezön, csak Isten Ur sátra körül hagyott szép, kerek tisztást Kaszás. Oda még ő sem mert lépni! Először is, mert hátha alvásában, hátha igézésében zavarná az Urat! Másodszor mert a naphimes sátor tartó-rudján ott gubbaszkodott az elfáradt Turul! Astur madár közelébe nem tanácsos lépni, különösen nem, ha rossz kedve van, mint most is! Harmadszor mert a sátor hűvösében Isten Ur másik kedvence pihent. Négy karcsú lábát maga-alá húzta, arany aggancsát végig fektette ezüst hátán, csak gyémánt szeme árulta el, hogy nem alszik. Mit gondolt magában, mit nem? Én biz azt meg sem mondhatom, de az tény és igaz, hogy egyszer csak megrázta arany szarvát és neki iramodott az égi mezőknek. Szél urfi a főidre huppant bámulatában! Mert gyorsan szállt, gyorsabban Vihar száguldozásánál, még talán a gondolatnál is gyorsabban! Ezüst teste kinyúlt, karcsú lába nem is érintette a rét füvét, arany szarva, mintha csak csillogó szárny lett volna, vitte Ata-Ten kedvencét égi mezők végére, Égaljára. Megtorpant a szent állat, megrázta magát, minden szőrén, szálán egy-egy csillag fénylett, ezüst testén felvillant a búcsúzó Hold sugára, arany aggancsának minden ágabogára csókot lopott a felkelő Nap. Mintha ezer szövétnek gyujtatlan gyulladna. Lenézett a Szarvas a csendes Ősvizre és fürödni vágyott. No, ha csak ez volt a vágya meg is tehette, meg is tette! Leszökkent az ég, bői, leszökkent a fényből a tenger hátára! Meqörvendett Ger! Hogyne örvendett volna, mikor égi fényt hozott magával! Ragyogni kezdett tőle a tenger és kicsődült a Korái várból a legkisebb sellőcske is! Hullám hátára vette, Tajték, hab-koszorut font nyakára, Hab körül-ölelte. Örvény ügyelt rá és Ger-Ten lágyan elringatta, legszebb lánya, csudaszép Nádszál kisasszony csodálatos meséket regélt neki. Szarvas csak ringott, csak úszott tenger árjában, ágasbogas arany szarvát végig fektette ezüst hátán, hadd csóFelrángatták a csizmát, oszt kész. A király maga adta meg a jelet az indulásra. Neki is lódult valamennyi versenyző, alig fértek egymástól az utón. A legényke maradt utolsónak. De alig értek ki a városból. előre került hamarosan! Mert hol az egyik, hol a másik versenyző maradt el sántikálva. Volt, amelyik keserves képpel le is ült az ut szélére. Másik meg nyögve húzogatta a csizmáját. A legényke nem sokat törődött velük, futott szép egyenletesen. Mikor meg a sűrű nagyerdő széléhez ért, ahol a többiek megtorpantak, mert ut ugyan semerre sem 1 á t s z о tt, megvárta, mig azok mind elindultak valamerre. Akkor kivette a kebeléből a király kedves galambját, megcsókolgatta a csőrét és feldobta a levegőbe. A galamb nyílegyenesen szállott előtte, ő meg ment utána. Tudta, hogy a galamb párja ott lakik az öreg királyaszszonynál. El is jutott oda, átadta a levelet, kapott is másikat, akkor megindult visszafelé. Megint csak a galamb szállott előtte. Meg is érkezett idejére, egymaga! A király nevetve fogadta, de mégis szerette volna tudni, hogyan csinálta a legényke a dolgát! — Nem került ez többe, felséges uram, mint egy kis zsák kukoricába. Azzal etettem meg felséged galambját, hogy hallgasson л szavamra, azt szórtam bele a többi csizmába, hogy aki felhúzza, megsántuljon tőle. De még a felséged álmát is azzal őriztem meg, mert a kakasnak is azt adtam, hogy fel ne kukorékolja! — No, te is leszel hát a kengyelfutóm holtig — modta'a király nevetve és éppen akkora zacskó pénzt adott az ügyes legénynek, amekkora őmaga. 121
