Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
Feltették az asztalra, a cserép virágtartóba. Mellétérdeltek, a székre, úgy nézték, csillogó, karácsonyi csodával eltelt gyermekszemmel a fenyőágacska egyetlen, egyeneslángu kis gyertyáját, amit Andris talált a fiók mélyén, a párszem aranydiót és a néhány szem fügét, amit tanitónéni adott, az iskolában. Hol volt erről a fenyőágacskáról a karácsonyfák apró trombitája, hol a szaloncukrok csillogása és az angyalhaj selyme? ... Ez a fenyőágacska nem gazdagságot hirdetett, hanem gyermekszívek szerétét és ragaszkodását a betlehemi Kisdedhez és a legszentebb ünnephez: Karácsonyhoz. Piróknénak, maga sem tudta, hogyan, könny szökött a szemébe, amint a két gyerek áhitatos arcát nézte és megszületett szivében az elhatározás: akárnehéz lesz az élet s a mindennapos gondok akárhogy vállukra nehezednek, megszentelik a karácsonyt, ha mással nem, egyetlen fenyőágacskával. melynek illata betölti a szobát és gyertyájának világa a tiszta szivekbe ragyog. кчч*ччч*ччччх%чччччч\ Hegedűs János: Tud}áfck-e? Tudjátok-e, hogy a Légy Hogyan búcsúzik a fiától7 “Kicsi fiam, okos légy, És óvakodj a tisztaságtól!” V '.orr' <■'? ///fon. r\ te liliomszál, ' 7ai!ado7zál, Nyiladozzál; Ki Földből teremtél. S Fényre születtél... Gvcnyörü lehetsz. r *mt a: Álom, — В lásd. nekem még's F-ánv n halálom. Fény 3 halálom! eddig csak játék volt, erőt próbáló versengés, az komoly valósággá vált. Or-kán szavára csatasorba állt minden népe! Halljátok Orkán szavát? Reszkessetek! Hogy zug, vijjong, visit minden! Hogy lapul, nyög, remeg a mindenségi Orkán hatalmának nem áll ellent semmi és senki! Orkán szava parancs! És nyögje kettéválik a tenger. Boldogasszony még idejében kapta le fiacskája ingjét. Hanyatt homlok zuhant volna a megvadultak közé az oktalan, oly igen nagyon hajolt ki ég párkányáról! Karjára vette a rémült gyermeket és szelíd szóval megszólalt. Szava halk volt, mint fecskefi szárnyának suhanása, mégis elhallgatott rá minden: — De Or! De Ger! Sógorok! Csak nem hadakoztok egy gyermek balga kíváncsisága miatt? — Kérdezte szelíd mosollyal és elszégyelte magát Or-Kán, és elrestelte magát Ger-Ten. Mit szól balgaságukhoz Ata Ten, az Ur? Tovaszállt Orkán feleségével és lányaival, nyomukba egybeterelte paripáit Vihar. Barna-szürke seregük eltűnt a kék kunyhóban, egyetlen szellőcske sem maradt az égi mezőkön. Szégyenében a mélybe rejtőzött Ger, felesége Örvény álomba ringatta összes gyermekeit. Csak Hullám ringott még egy darabig, álomdalt dúdolt a megbékélt égnek. De késő volt már! Naphimes sátrából kilépett Ata Ten. Csak körülnézett és szégyen kezett Göncöl, pedig mit sem vétett! Meggörnyedt a Küszöb-őre pedig rá sem nézett az Ur és elpirult Boldogasszony, pedig mit sem kérdett tőle. Hát még a bűnösök! Pillantására ezerránc kék szoknyáját hamar harangként borította a világra Idő, tenger sietve tükrözte vissza színét és levegő ég ős-viz minden lakója reszketett, remegett! Ránézett Isten a gyermekre, de az félelem nélkül nézett rá, vállához simult! És még ő, a kis mihaszna kezdte a beszédet! — Uram Atyám! Mi van a tenger fenekén? Mosolygott az Ur és Napisten sietve folytatta útját az égen! Nincs már semmi baj! Isten pedig lenyúlt hetvenszer hetvenhét araszos lándzsájával a tenger mélyére. Felkavarta fövényét és visszahúzva a lándzsát rácsöppentette Ősviz hátára. — Mi ez? — kérdezte Kutu Ten, tág szemmel bámulva a '.izén pörgő-forgó valamire. — Föld — mormogta Isten és elfelhősödött arca. — A Tiéd. Játszódj vele kedvedre, de ne zavard többé Ég békéjét. Szólt a Mindenség Líra mielőtt visszatért naphimes sátrába. Ledőlt ágyszékére, karjára fektette fejét és alaludt szép csendesen. Szivének egyenletes dobbanását átvette a tenger és erre az ütemre ringott ezentúl. Elfáradt egész napi munkájában Nappal is. Megkérte húgát, Alkonyatot, vesse meg Napisten ágyát. Kilibbent a vörösruhás Alkony, felrázta a bibor párnákat, előhúzta lila kárpitjait, aztán leült égaljára és fonni kezdte a sötétséget. Hazasietett hát Napisten is, ledőlt nyoszolyáján, mosolyogva nézte lányát. Estet, mint költögeti bársonyos kézzel a csillagokat, mint fényesíti, mint becézi őket. Fenn ragyogott már az égen Álomhozó, fenn Virrasztó és Lá r_. - a ay u j to g at ó, mikor kisurrant sátrából. Éj. Éj volt a legszebb lánya Égnek és a halkszavu Este nem irigyelte nénjét. Mégszcbbé tette, mégjobban feldíszítette, beburkolta csillaghimes palástjába, csillagvirágot tűzött fekete hajába diadémnak, hadd !cqyen csudaszép, ha hü szeretője, Hold. felkeresi. Nyugovóra térhetett már Este is, gondosan behúzta Ég sátránál kárpitját, de ügyelt rá. hogy parányi rést
