Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
ta veszekedésüket? Én biz azt meg nem mondhatom. Egyszer csak gondolt egyet, kettő lett belőle, visszasietett Idő- Anyóhoz: — Merre találom Vihar bátyot? — kérdezte a mindig szorgoskodót. — A ménesnél van, szentecském — nézett az mosolyog va a tovasiető gyermek után és meg sem kérdezte, mit akar legidősebb fiától? De még azt sem vette észre, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón mind egy szálig kiszöktek csintalan unokái, a kósza szellők, játékos szelek, pajkos fuvallatok. Vihar ott szorgoskodott a Szélparipák között. Karcsú lábukat kenegette, éjfekete sörényüket fonogatta. Mosolygott a gyermek kérésére, de aztán meghallotta öccse dudorászását, fiai fütyülését, tenger zúgását és feledte kérdezni: Atyja engedelmével jött-e hozzá a gyermek? Maga is szabadságra vágyott és sarkig kitárta a karám oldalát: — Hajrá, Szélparipák! Ti fekete csodalények! Hajrá! Mutassátok meg, ki az erősebb az égi-mezőkön? Felüvöltött Hullám, hogy meghallotta örök ellenségének hangját. Sikoltott Tajték és fel a fekete égig verte fel, fehér vizét. A Viharparipák meg lezúdultak az Ősvizre, sörényük beborította a fél eget, patájuk nyomán örvény lett a tenger. Csillogott szeme Kutu-Tennek, amint nézte harcukat. Bezzeg nem volt már unalmas az ősviz! Forrt, zúgott, tajtékzott és kavargóit örvénylett még a levegő ég is. Maga Ger is haragra gyűlt, felbömbölt vihart elnyomó hangjával és két marokkal seperte a mélybe a szélparipákat. Reszketett, remegett minden. Ég-lánya, az aranyló Nappal szomorúan vont fátylat Napisten arca elé, ne lásson az oktalan verekedésből semmit. Annál inkább figyelt Kutu-Ten! Tágranydt szemmel kémlelt hullámvölgy mélyébe, örvény fenekére . . . Rövid ideig figyelt? Hosszú ideig kémlelt? Én biz azt meg nem mondhatom, de egyszer csak gondolt egyet, kettő lett belőle, felpattant egy felhőparipa hátára és a gondolatnál is sebesebben haza vitette magát. Sarkig tárta ki a kék kunyhó ajtaját: — Hol vagyon Or-kán? No nem kellett sokáig keresse! A kunyhó közepén állt Or-kán és szidta feleségét, miért nem ügyelt jobban gyermekeire. fj[_ — Or-kán bátyám, kérlek, válaszd ketté a tengert! — Minek az néked, te gyermek? — Valamit láttam a mélyén. Mélyebben Ger, korái váránál, mélyebben Hullám kagyló kertjénél. Szeretném jobban megnézni! — Elég bajt okoztál már igy is! Elégedj meg ennyivel! Nem játékszered Ösviz — dörmögte haragosan, de hirtelen elhallgatott. Idő anyó kiállt a küszöbbre és most felsikoltott: — Hallod? Maga Ger sógor vezényli a harcot! És te tehetetlen vénség itt resteskedel?! Hét lustája az égnek! Tegyél már valamit, hisz fiaidat a négy világ tájba szórja szét bátyád! — Nagy Idő hangjára reszketni kezdett a legkisebb csillagocska is, ő meg csak sikoltozott és lerázta magáról kék gúnyáját. — Hallod-e? Látod-é? Még lehúzza magához a levegő eget! Még elnyeli a mindenséget! A gyermek rémülten nézte. Már nem volt a mosolygó, jóságos asszony, a jó anya! Hatalmas istenség magasodott előtte, a Nagy Idő! Egyik kezével szétbontotta eget beborító haját, a másikkal bezúzta a kamra lezárt ajtaját. Lányai Szélvész és Fergeteg menten anyjukhoz siettek és vijjogva vetették magukat a harcba. És, hogy látta párját tovaszáguldani Or-Kán, megfeledkezett magáról! Már csak harcolni vágyott és megfujta riadó kürtjét! Egyéb sem kellett! Ami a legjobban. Aki jó, annak hoz karácsonyfát. Eltűnődött és nagy, kék szeme szomorúan nézte vásott cipője orrát. — Dehát.. . honnan tudja anyánk, hogy Jézuska nem hoz karácsonyfát az idén? Beszélt vele? — Nem tóm! — Rántotta meg Andris a vállát. — Csak Rábai Péter megmutatta tegnap, hogy az ő fáskamrájukba mán betette a karácsonyfát a Jézuska ... A levegőben már hallatszott az angyalok szárnysuhogása s a templomban kitették a betlehemi Kisjézust. De Andris gyerek, meg Örzsike hiába lestek be minden reggel és minden este a fáskamrába, nem találtak egyetlen fenyőágacskát sem. Arcuk egyre csalódottabb lett. Igaz lenne mégis, hogy az idén megfeledkezett róluk a Kisjézus? ... Egy délután lementek csúszkálni az árok jegére. Esteledett, mire hazafelé indultak. Egymás kezét fogták, úgy lépkedtek a hóban. Egyszeresek Andris lehajolt. — Nézd, mi ez? Örzsike odanézett. A lábuk előtt — az angyalok hullatták el. vagy Jézuska maga küldte le nekik? — egy fenyőág hevert. Szén. tömött gallyacskák voltak rajta, olvan fenyőfáról, melyet csak gazdag házakhoz szoktak az angyalok vinni. — Fenvőáa! — csodálkozott örzsike. — Mit gondolsz Andris ezt az anavalok hagyták itt nekünk? — Egész biztosan. Gyere, vigyük haza! Ne szóljunk róla senkinek dugjuk el, holnap estére meg feldiszitiük . . . Örzsike naivon örült az uj nagvkendőnek. Andrs a báránvbőr kucsmának de méais legjobban a talált fenvőágacskának örültek.
