Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
Sáránykákat, ott szedegették Hajnal elhullott festékszem-séit, amig csak meg nem unták. Ráhasalt egy pufok felhőre Kutu-Ten és lekukucskált az égből. No, ha lekukucskált nem sok gyönyörűségére tette. Lomhán, szürkén terült el alatta az Ősviz, még csak egy Hullám, még csak egy Tarajocska sem fodrozta sima felületét. Rövid ideig nézte Kutu-Ten? Hosszú ideig nézte? Én biz azt meg nem mondhatom! De egyszer csak gondolt magában egyet, kettő lett belőle és elballagott Idő-Anyó kunyhójába. Messziről látszott már a kerek, kék kunyhó. Odabenn mint mindig, most is nagy zene-bona lehetett, csak úgy remegett, csak úgy reszketett minden eresztékében a kék kunyhó. Jaj, nagy betyárok voltak Idő-Anyó drágalátos csemetéi! Kissé megszeppenve kerülgette a kunyhót Kutu-Ten, vizsgálgatta négy pitvarát, most hát melyik oldalról kerüljön beljebb? Aztán csak nagy bátran bekopogtatott az egyik ajtón és be is nyitott: — Adjon Isten jó reggelt. — Bújj csak bé hamar, ha már jöttél, legalább ne Északról nyitottad volna rám! — porolt Idő-Anyó. — Lám, máris kiszökött vagy tiz unokám! Mindenik nek már kinőtt a foga, fáznak majd a pillangók! Ott állt Idő-Anyó a sütő kemence mellett, kerek lángosokat sütött ezer ránc kék szoknyája libbent, lebbent, ahogy nagy hirtelen ráborította csintalan unokáira, a váratlan ajtónyitás zajára, csak aztán vette szemügyre a betolakodót. Haragos, ezerránc arca menten mosolygósra szelídült, lisztes két tenyerét megtörülte csípőjének halmán és két kézzel kapott a szégyenkező Gyermek-isten után: — Jaj szentem, hát te vagy? S én, vén bába, még dörmögök véled! Légy áldott, csimotám, te, hogy rám nyitottál! — lelkendezett és telt keblére ölelte a gyermeket. — Kell-é lángos aranybogaram? Vagy csöppentett kancatejre vágyói? ízlett a lángos az istenfiunak, még zsíros ujjancskáit is megszopogatta utána. Nagyot ivott a tejes kancsóból és megköszönte illő szóval a szíves vendéglátást: — Adjon az Isten ezer annyit. — Jaj meg ne szégyenits köszönő szóval, leikecském! Még, hogy jó volt? Tudom én azt jól, külömbb reggelivel látott el Édes Anyád! Dehogy árulta el Kutu-Ten, hogy nem is reggelizett még ma! Dehogy! Inkább jövetelének okával hozakodott elő: — Kiengeded-e vélem játszani Szél urfit? — Még, hogy Szél urfit engedjem szabadon? Vad fiú ökelme. Minek ő néked gyönyörűségem? — Unom magam, Idő néném — vallotta be Kutu. — És Ger bátyám vizivárában is alszik még mindenki. Oly csúnya ilyenkor a tenger! Ha dalol Szél urfi, felébred rá Hullám! Ger-ten lányainak táncát elnézem estvélig. Bizony, Szél urfi sem kérette magát kétszer! Anyja intésére csak kibokázott az ajtón és biztos távolból várta be az illedelmesen elköszönő gyermeket. Fütyülve boklázta végig a eget és kacagva szökkent tenger hátára. Egyetlen si - mogatására felébredt Hullám, megmozdult az Ősviz. Ten- Gernek legkedvesebb gyermeke Hullám és örök szerelmese a csapodár Szélnek! Most is ringott, rengett, kellette magát szerelmese előtt és, hogy az csak enyelgett, játszadozott vala, vágyakozva nyúlt fel érte a magasba. De hiába! El nem érhette a könnyedén tóvá lebbenő Szelet. Tajték még ki is csúfolta nénjét, mindig magasabbra szökkent mindig megelőzte! Hullám arca elsötétült, szeme haragoszölden villant fel és zugó nyelvvel porolni kezdett csapodár kedvesével. Sokáig nézte játékukat Kutu-Ten? Rövid ideig hallgatnak, akivel kutra-menetfto találkozott össze. — Nem csináltok karácsonyfát? Hát hogy ünnepeltek akkor? — kérdezte Rábainé. — Hiszen igaz, fára nekünk sem jut az idén, de egy gallyat mégiscsak veszek bent, a piacon, hadd legyen meg a gyerekek boldogsága. Ne érezzék ők is, milyen nehéz a szegénység... Pirók Andrásné sóhajtott, aztán hazament. — Rábainé mindig is ilyen volt — gondolta. — Mindig azon törődik, hogy a gyerekei ne érezzék a szegénységet. Mintha bizony azoknak jobb módjuk lehetne, mire felnőnek .. . Rábai Gáborné is a közelgő karácsonyra gondolt. Meg a négy gyerekére, akik mindig úgy várják : Jézuskát. Ő sem dolgozott kevesebbet n a p h о sszat, mint Pirókné, mégis, este, mikor mind a négy gyerek aludt már, odaült a lámpa halvány fénye mellé és karácsonyi meglepetéseket készített. Minden gyereknek valamit, amihez kevés anyag, de sok pihenőórának a lemondása és mégtöbb szeretet kellett . .. Minden gyerek a közelgő karácsonyról beszélt. — Édesanyám — kérdezte Andris gyerek — ugye nekünk is hoz karácsonyfát a Jézus? Színes gyertyákkal . . . — Meg aranydióval, ugye? — Hallgassatok már az ilyen beszéddel! — szólt rájuk Pirókné. -— Szegény most a Jézus is. Nem hoz karácsonyfát az idén. Ö- rüljetek, hogy mást hoz. Andrisnak kucsmát, Örzsikének nagykendőt . . . — ... Nem, ez nem lehet igaz. — Mondta Örzsike másnap, iskolába menet. — Hiszen a tanitónéni is azt mondta, hogy a Jézuska a gyerekeket szereti 116
