Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

Barát Kata:

Fenyőágacska.

Talán a reggel is fázik előjönni, mikor foga van az időnek és dermedt hócsomók ülnek a faágakon. S ha előjön is, még gondolkozni látszik, maradjone, vagy visszamenjen, még egy órácskára legalább . . . Tejfehér köd üli meg a tájat, hóvalboritott szántóföldeket, a falut s a végtelenbevesző országutat.

Kalabár Mihály szánkója az egyetlen jármű most a falu házai között. Az egérszürke Ráró, meg az aranypej Villám nagyokat fújva hányják fényes patkóikkal a keményretaposott havat. Sörényük szálain megül a dér, nyakuk körül csilingel a sokszavu csengő.

Kalabár Mihály mélyen behúzódik a hosszuszőrü subába. Fülére húzta báránybőr süvegét, lába köré mégtöbb szalmát csomóz: jobban fázik ilyenkor az ember, ha nem mozog. Tejet visz Kalabár Mihály a városi piacra, eladni. Öt nagy kanna tej van hátul, a saroglyábán, szalma közé ágyazva.

Ez az egyetlen hang a vidéken, a Ráró, meg a Villám csengőjének a szava. Varjak keringenek a szánkó felett. Elkísérik egy darabig utján, aztán viszszarepülnek a falu házai közé. A kéményekből füst száll felfelé s elvegyül a köddel.

Pirókné alig győzi tömni kóróval a kemence száját. Olyan éhes egy ilyen kemence! sokat megeszik, mig befüllik. Kenyeret süt Pirók Andrásné s a két kis cseléd, a pirosarcu Andris gverek, meg az elsőosztályos Örzsike mindenütt ott lábatlankodnak körülötte. Arcukat izzóra festi a parázs, szemükben még az éjszakai álom nyoma.

Nagy szó is ez: kenkér-Igy teszek én és igy fog tenni utánam is minden igazi ember. Most pedig szóljatok ti!

—- SRendben van, — mondotta a nádas, aki nagyon jószivü nádas volt és sajnálta a szomorú embert — én megteszem, amit kívánsz. Neked és minden utánad következő igazi embernek, ha szomorú lesz.

— Rendben van, — mondotta Csupafej, a jégmadár, aki nagyon jószivü és bölcs volt és tudta, hogy az ember barátsága sokat ér — hasonlóan cselekszem én is.

— Rendben van — mondották a rigók és a poszáták.

— Rendben van — mondották a békák, a szúnyogok és a tücskök.

— Rendben van — mondották a vizimadarak egyenként valamennyien — ez igy nagyon helyes és igazságos dolog.

Csak éppen hárman nem szóltak semmit és ezt az ember, aki a parton állott, észrevette. Ez a három volt a vadruca, a búvár és a róka. Ezek nem szóltak semmit és nem kötöttek szerződést az emberrel. És az ember látta ezt és tudta és nem szólt semmit.

Hanem az ígéretet, amit tett azon az estén, megtartotta és megtartja ma is minden igazi ember. És a tó lakói is megtartották az ígéretet szóról-szóra és tartják azt mind a mai napig. És valahány szomorú ember esetájt a tó mellé lemegy és ott megáll és figyelni kezd: minden nádirigó és minden nádiposzáta és minden, minden, ami csak van ottan, nem tesz egyebet, mint vigasztalja

Az a három pedig, a vadruca, a búvár és a róka, azok mind a mai napig nem tettek Ígéretet az embernek. És ezáltal az embert sem köti semmiféle szerződés velük szemben és ezt nem is bánja: erre a háromra az ember vadászni szokott. Ez pedig olyan dolog, amit szívesen csinál az ember minden olyan állattal szemben, amelyikhez nem köti valamiféle szerződés.

így. És látod, most befejeztem a meséimet. De mielőtt végleg befejezném, még utoljára megkérlek szépen: ne feledkezz meg azokról, amikről meséltem Neked. A tóról és Sziliéről, aki a tavirózsában él és a Kosztrusról, aki a Jóistent keresi és a nádimanókról és Csupafejről, a kis kék jégmadárról. A bölömbikáról se feledkezz meg és a többiekről sem, egyetlen egyről sem, akiről szó volt.

Mert te is leszel szomorú az életben. Az élet mindenkinek tartogat szomorúságokat.

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden és napról-napra jobban belefáradsz s talán már azt is hiszed, hogy nem birod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz.

És meglátod akkor, hogy ez a szerződés, amiről szólottám, több már mint mese. Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a viz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor.

És látni fogod az estét, ahogy leszáll a tóra. És hallani fogod a madarakat és a békákat és a szúnyogokat és a tücsköket egyszerre megszólalni és tudni fogod akkor, hogy Szille fölemelte a kezét.

Hunyd be a szemed, ha látásokra már nagyon gyönge lesz akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. fis akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam.

És akkor, azon a csöndes estén. Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

114