Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

tói. — El sem tudhat rejtőzni. Itt segiteni kell.

A helyzet nagyon forró volt. Az őrjárat futólépésben közeledett.

Pillanatok alatt határozott. Nem affelől, hogy mit fog csinálni, mert arra nem volt idő, hanem, hogy csinálni fog valamit. Már be is fordult a Nyárutcába, miközben odakiáltott a közeledőnek:

— Jöjjön utánam! — azzal rohant előre

Siposs százados lihegve utána. Végigrohantak a kacskaringós Nyár-utcán, majd a hasonlóan kacskaringós Szaitz Leó-utcán, keresztül rohantak a Servita-utcán, be a Karély-utcába.

Az őrjárat meg a hadnagy majdnem egyszerre értek a Nyár-utca sarkához. A katonák egy pillanatig haboztak, majd nekieredtek a Nyár-utcának ők is. Futás közben nyitogatták ki a zárócsapót.

A hadnagy lihegve állt meg a saroknál.

— Remélhetőleg utolérik!

Szereday, aki ott futott mindenütt a hadnagy sarkában, most izgatottan megszólalt:

— Látta azt a fiút, hadnagy ur, aki azzal az emberrel együtt beszaladt, ebbe az utcába?

A hadnagy kérdően nézett rá.

— Én azt a fiút ismerem. Ide jár a gimnáziumba. Tardy Istvánnak hívják . . .

Tardy Pistáéknak az volt a szerencséjük, hogy olyan kacskaringós volt az Útirányuk, mert egyébként lelőtték volna őket. így azonban eltakarták őket üldözőik szeme és fegyverei elől a kanyarodok.

A tőlük telhető legnagyobb sebességgel végigrohantak a Karély-utcán és a Vécseyutcán át kiértek a vasúti sínekhez.

— Hová megyünk kisöcsém? — szólt most oda futtában Siposs százados.

Pista körülnézett és mikor meglátta jobbra tőlük a vasúti töltés túlsó oldalán sötétleni a Bolyky-bástya omladékát, egyszerre tudta, hogy hová.

— Csak a kazamatába bejussunk — fohászkodott, miközben nagy bakugrásokkal keresztülrohant a vasúti töltésen és sebesen iramodott fölfelé a bástya platójára vezető lankán.

Éppen a tetőre értek fel nagy lihegve, mikor a Vécsey-utca sarkán feltűnt az őrjárat.

A következő pillanatban ropogni kezdtek a fegyverek és a két menekülő, mintha a föld nyelte volna el őket, eltűnt.

— Lementek a túlsó oldalon — ordította az őrjárat vezetője, azzal rohanni kezdtek végig a síneken. Csakhamar elérték a bástya túlsó végét.

Ott megálltak és zihálva néztek körül. Sehol semmi nesz, semmi mozgás, csak a

vár sima falai, meg a Bolyky-bástya sötét tömege magasodott gúnyos némasággal előttük az éjszakában.

— Meg kell őket keresni odafent — adta ki a parancsot most a vezető.

A bástyára azonban erről az oldalról nem lehetett feljutni. Az őrjárat visszament tehát amerről jött és a bástya hátulsó része felőli lankán mentek fel az omladékra.

Bejárták az egész tetőt, de nem találtak semmit. A bástya elején falomladék nagy félkörives kapunyilással, amelyen át leláthattak a vasúti sínekre, egy nagy gödör, telihányva az alja kővel, egy csomó rendetlenül nőtt fü, egyéb semmi. Bevilágítottak a gödörbe, az egyik katona le is mászott, de ott se volt senki.

— Mig mi elől kerestük őket, itt к túl újra leszaladhattak — vélte most az egyik katona.

Más lehetőség valóban nem látszott s az őrjárat eredmény nélkül visszaindult, be a városba.

Tardy Pista és Siposs százados ez alatt az idő alatt bent lapultak a kazamatában. A kürtőn, amelyen át becsúsztak a sötét lyukba, tisztán behallatszott az aknában keresgélő oláh katona szöszmötölése.

Pistának hangosan dobogott a szive. Már szinte leszámolt azzal, hogy felfedezik rejtekhelyüket, mikor egyszercsak azt hallotta, hogy a katona kimászik és az őrjárat rövid tanakodás után elmegy.

Siposs századosnak, hogy a közvetlen veszély elmúlt, egész jókedve lett.

— No, druszám, hát először is mondd meg, hogy az Isten csudájába botlottál megint belém, másodszor meg azt mondd meg, hogy most hogy lesz tovább?

Pista, aki eddig hasonfekve fülelt kifelé a sötétben, suttogva felelt.

— Én a nagybátyámékhoz igyekeztem, akik arrafelé laknak, amerről a százados ur szaladt, úgy botlottunk egymásba. Azt viszont, hogy most hogy lesz tovább, magam sem tudom. A városból az éjszaka folyamán mennie kell a százados urnák, az bizonyos. Csak az a kérdés, hogy lehet-e? — Megint fülelt egy pár pillanatig, de kint teljes volt a csend. -— Azt hiszem végképp elmentek. Én kimegyek és szétnézek a városban. Addig tessék itt maradni. Egy jó óra múlva visszajövök, addig majdcsak ki tudok sütni valamit.

Siposs századosnak nem tetszett a dolog.

— Már éppen eleget kockáztattál miattam. Majd kimegyek én.

— Hogyne! Százados ur egyáltalán nem ismeri a terepet. Én meg úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Meg egy gye-103